Odett nyomoz 2. rész – A pénztárca

– Ma este megpróbálok bejutni a lakásba – közölte Odett váratlanul. – Elvégre megbíztak ezzel. Legyen ott bármi is, én teljesítem egy haldokló kívánságát.
– Bátor vagy! – jelentette ki Emília ragyogó arccal. – Mindenesetre légy óvatos, mert ki tudja, nem akarna-e még valaki kutakodni ugyanott.

A hallgatózó árnyék ekkor felállt és csendes léptekkel elsétált. Megtudta, amit akart, ideje volt akcióba lépni.

A sorozat többi részét itt olvashatod

A kora tavaszi napsütésben, ami inkább volt szép, mint kellemes, Odettnek nem volt kedve hazamenni. A kutakodást mindenképpen estére időzítette. Ismerte a ház lakóit, biztosan mindenki izgatottan pletykált egész nap. Esélye sem lehetett, hogy észrevétlenül besurranjon a kis lakásba. És ahhoz, hogy sikerüljön kutakodnia kellett, és megszereznie a kulcsot.

A házmester, Kázmér bácsi öreg volt, talán nagyot is hallott, de nem volt hülye. Ki kellett eszelnie valamilyen trükköt, amivel elcsenheti az ismeretlen lakó kulcsát, és később vissza is teheti észrevétlenül.

 
 

Az Orczy téren leült egy padra és próbált nagyon okos tervet kieszelni. Nem messze tőle néhány gyerek ugróiskolázott, arrébb páran labdáztak. Dadusok vigyáztak rájuk, pár cselédlány is kimenőn lehetett, mert bandában csacsogtak a szerelem illatú tavaszi délutánban.

Átellenben egy férfi újságot olvasott. Odett legszívesebben kijelentette volna, hogy szereti ezt a napot, ha a reggele nem indult volna ennyire szokatlanul. Már jó fél órája töprengett, bámészkodott, amikor észrevette, hogy kezd hűlni a levegő. Az újságot olvasó férfi is eltűnt. Viszont ott maradt valami utána a padon. A lány felpattant és felkapta. A pénztárcája volt. Barna disznóbőr, benne 200 pengő, és egy névjegykártya, Virág Miklós ügyvéd felirattal. Alatta a lakcíme. Odett szétnézett, de a tulajdonost már sehol sem látta.

200 pengő nem kevés pénz. Ennyivel sétálgatni fényes nappal Budapesten nem volt veszélytelen. A környék tele zsebesekkel, stricikkel és egyéb lumpen elemekkel. Az ember pillanatok alatt bajba kerülhetett.  Nem látta, merre tűnt el a férfit, egyáltalán nem figyelt rá, mert az újság mögött elbújva nem tűnt érdekesnek. Így azt sem tudta, merre induljon el. A névjegykártyán lévő cím azonban nem volt távoli, így úgy döntött, személyesen viszi vissza a pénzt. A kellemes kinézetű pénztárcát táskájába süllyesztette, és sietős léptekkel elindult a körút felé. Elképzelte, hogy a tulajdonos mennyire boldog lesz, ha maradéktalanul visszajut hozzá a pénze.
Rövid gyaloglás után célhoz is ért. Amikor megpillantotta a házszámot, kissé elbizonytalanodott. Vajon mennyire ildomos neki egy férfi lakására felmenni még akkor is, ha a pénzét adja vissza? De aztán elhessegette a gondolatot. Otthon biztosan nem fogja elmesélni, mert anyuskája szívinfarktust kap, az egy biztos. Felcaplatott a másodikra, és a frissen festett lépcsőházban tanácstalanul keresgélte a 11-es ajtót. A sarokban végre észrevette.
Bekopogott a vékony üvegen keresztül. Későn vette észre az oroszlánfejben végződő kopogtatót. Mielőtt azonban újra próbálkozott volna, kinyílt az ajtó. Egy csodálkozó arcú férfi nézett rá, aki szivart tartott a kezében.
– Jó napot! Parancsoljon kisasszony! – mondta a kellemes férfihang, amelyhez ragyogó barna szempár és vonzó arc tartozott. Odett elpirult.
– Ön Virág Miklós? – kérdezte zavartan.
– Teljes életnagyságban! – nevetett a férfi. – Kerüljön beljebb. Tudtam, hogy el fog jönni, de azt hittem, elkíséri az édesapja.
– Engem? – csodálkozott a lány. – Itt valami félreértés lehet…
–  Félreértés? Kegyed nem Amália, Békési tanácsos úr lánya?

Odett nemet intett.

– Mátrai Odett vagyok – mondta.
– És miben lehetek a kisasszony szolgálatára? – kérdezte a férfi és alaposan végigmérte a filigrán látogatót. Nagyon tetszett neki büszke tekintete és karcsú alakja.
– Azt hiszem, ez az öné – nyújtotta át a lány a pénztárcát.
– A keservit! Észre sem vettem, hogy elhagytam.
– A parkban.
– Köszönöm, kisasszony! – hálálkodott a férfi. – És elhozta? Ez hihetetlenül kedves!

Odett látta, hogy valóban hálás, de a szemében volt valami finom játékosság is, ami nagyon tetszett neki.

A férfi kinyitotta a pénztárcát és nem tudta palástolni a meglepetését. Hiánytalanul megvolt benne minden, a pénz is. Ez nem kis dolog a mai világban, gondolta, ezt valahogyan meg kell hálálnia.

– Kisasszony, nem is tudom, hogy köszönjem meg! – kiáltotta.
– Szólítson Odettnek, könnyebb lesz így? Jó? – És Odett egy pillanat alatt elmerült a barna tekintetben, amely végtelen bizalmat sugárzott felé.
– Meghívhatom egy finom süteményre holnap? Nyílt egy új kávézó nem messze innen, szívesen megismerném, ha megengedi.

A lányon jóleső borzongás futott át. Tudta, hogy illene tiltakoznia, de nem tudott. A férfi azonnal megtetszett neki. Mondjon a mama akármit, ő aztán nem kéreti magát.

– Köszönöm. Találkozzunk! Ugye az Ibolyára gondol?
– Igen, de nem a régire, hanem, ami a körúton van. Négy óra megfelel?
– Ott leszek. Viszlát.

Odett sarkon fordult és amilyen gyorsan csak tudott, elsietett. Attól félt, nem tudja palástolni az örömét. Anyja jól nyakon legyintette volna, ha látja, hogy mennyire boldog, pedig ezerszer figyelmeztette, hogy a férfiakkal jobb óvatosnak lenni. Ez csak az utcán jutott eszébe, de este még várta egy valóban merész kaland.

Ahogy hazaért, anyja úgy fogadta, mintha mi sem történt volna. Semmit nem tudott a reggeli gyilkosságról, pontosabban csak annyit, hogy meghalt a lakó. Odett elmesélte neki, hogy ő találta meg, de az orvost már Kázmér bácsi hívta. Arról egy szót sem ejtett, hogy mit mondott neki az áldozat. Így az esti akciójába sem kellett beavatnia félős anyját. Nem mintha benne nem lett volna egy jó adag félelem, de a kíváncsisága nagyobb volt.

Megvacsoráztak, és Odett annyit mondott anyjának, felmegy a harmadikra Klári nénihez, mert meg kell néznie a csipketerítőit, napok óta hívja az asszony. Anyja bólogatott, és folytatta a varrást. A varrógép zakatoló hangját maga mögött hagyva, Odett kilépett a sötét folyosóra. A gyér világításban szinte az orra hegyéig sem látott. Puha papucsa legalább nem kopogott hangosan az éjszakában, mert eszébe jutott, hogy jó lenne, ha nem hívná fel magára a figyelmet. Bár a ház még nem volt csendes. A másodikon egy házaspár veszekedett szokás szerint, nem messze tőlük egy baba sírt, és a házbeli jövés-menés még nem fejeződött be. Alig múlt nyolc óra. Viszont kulcsa nem volt az idegen lakáshoz. Így először az A tervre kellett koncentrálnia.

Kázmér bácsit kellett megkörnyékeznie. Az öreg egy karosszékben bóbiskolt, újságja felett. Kapuzárásig nem mehetett aludni, mert mindig jött valaki valamilyen problémával.

– Odett kisasszony! – mondta meglepetten. – Mit keres itt?
– Jaj, Kázmér bácsi, ne tessék haragudni, de nem hagyott békén a kíváncsiság. Anyuska meg nem tudott semmit.
– Maga aztán nem ijedős nőszemély! Mások már kétszer elájultak volna.
– Meglehet, de higgye el, bátor sem vagyok. Tud valami újat?
– Semmit, kedveském – mondta talányosan az öreg, de hangjából kiérződött, hogy alig várja, hogy beszélhessen.
– Maga mindig mindent tud – hízelgett a lány. – Avasson be, ígérem lakat lesz a számon.

A házmester mindentudóan elmosolyodott és bólintott.

– Üljön le! – mondta és rágyújtott. Az apró helyiség megtelt büdös füsttel. Odett majd megfulladt, de tudta, hogy a kulcsot bármi áron meg kell szereznie.
– Képzelje, mire megjött az orvos, a szerencsétlen meghalt. Aztán jött egy nyomozó, és hallottam, hogy azt mondja a társának, hogy már régóta körözik az elhunytat, mert egy tolvaj csaló. Alvilági körökben jól ismert.
– Alvilági körökben? – ismételte a lány.
– Igen, valami Félix a neve, de nem jegyeztem meg. Nem vagyok én jó az ilyesmiben.
– És mit keresett a mi házunkban?
– A nyomozó szerint bujkált. De valaki mégis rátalált, amint az ábra mutatja.

Odett elgondolkozott. De miért nem este ölték meg? Miért akkor, amikor sokkal többen jöttek-mentek, mint az éjszaka csendjében?

– Mit gondol… – kezdte volna mondani a kérdést, amikor az ajtóban megjelent egy maszatos kis arc.
– Bácsi, segítsen, mert beragadt az ajtónk és nem tudok bemenni – mondta egy kislány és már görbült is le a szája. – Anya nem sokára jön, de ha megtudja, hogy rángattuk a kilincset, nagyon ki fogok kapni…

A házmester dohogva felállt.

– Megvár? – kérdezte Odett-től.
– Menjen csak, nekem is dolgom van – válaszolta a lány és azon imádkozott, hogy be ne zárja a kis szoba ajtaját, amikor elmegy. Gyorsan elköszönt és úgy tett, mintha visszaindulna a lakásba, de ahogy az öreg elcsoszogott a kislánnyal, már benn is termett a házmester birodalmában és nyúlt a kulcsos szekrényhez. Óriási szerencséje volt, mert az öreg precízen sorba rakta a kulcsokat, és mindegyikük alá odakaparta, hová tartoznak. Leemelte a földszint 3-ast, és már ott sem volt.

Puha léptekkel osonva jutott a zöld ajtóig. Beillesztette a kulcsot a zárba, és az zajtalanul fordult meg benne. Benn volt ismét az állott szagú, undorító szobában, ahol reggel leszúrtak egy embert, aki megkérte őt, vigyen el valamit. És ekkor döbbent rá, hogy nincs nála semmi, amivel világíthatna. Nem hozott mécsest, és a vaksötétben nem látott semmit. Hogy lehetett ennyire ostoba? Mire számított? Hogy majd díszkivilágítás várja? Lépett egyet előre, de attól tartott, hogy azonnal hasra vágódik. Mintha mindenhol bútor vette volna körül, pedig az apró lakásban nem lehetett más széken, asztalon, és egy szekrényen kívül. El se fért volna. Mégis belerúgott valamibe, amitől azonnal a csillagokat látta. Csak az a kár, hogy azok nem világítottak neki. Nem sok kellett hozzá, hogy rájöjjön, a terve csúfos kudarcba fulladt. A nyomozás nem vezetett semmire, kár volt a kulcsos akcióért. Elkeseredetten, sajgó lábbal zárta be az ajtót, és már csak abban reménykedett, hogy a kulcs visszacsempészése sem okoz bonyodalmat. A kotnyeles lány a nagy igyekezetben nem vette észre, hogy figyelik. A sötétség jótékony köpenye mögött egy férfi támasztotta az oszlopot és miután megtapasztalta, hogy a lány keze üres, egyszerűen rágyújtott.  Kaján vigyorral nézte, ahogy Odett felszalad az első emeletre.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here