„– Vilma néni, tarts ki – suttogta a nő sírva.
Válasz nem érkezett.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
A kórház a maga kellemetlen illatával, a szorongás semmihez sem hasonlítható leheletével megijesztette Petrát. Látta, hogy teljesen felesleges ott lennie, mindenki teszi a dolgát méghozzá villámsebesen. Pillanatok alatt elvitték Vilma nénit, ő pedig a folyosón maradt árván.
Lerogyott az egyik padra és mereven bámulta a fénylő falat. Eszébe jutott, hogy nem zárta be az asszony lakását, sőt az összes holmit otthagyta az ajtó mellett. De ez már nem tűnt fontosnak.
– Kér egy forró kávét? – kérdezte valaki váratlanul.
Felnézett, és az a srác állt mellette, aki a férjének hazudta magát.
– Igen, jól esne. Köszönöm! – válaszolta színtelen hangon. – Ne haragudjon, de megmondaná a nevét, mert szörnyen kellemetlen, hogy nem tudom, hogy hívják.
– Viktor vagyok. Én tudom a magáét. Elvégre a feleségem.
Petra elmosolyodott. Még jó, hogy valakinek van kedve viccelni… Elvette a kávét és óvatosan belekortyolt. Elfintorodott. Keserű volt.
– Hoztam pár cukrot és tejszínt, nem tudtam, hogy szereti.
– Hogyhogy nem tudta? Hiszen elvett! – Ez csak úgy kiszaladt a száján, de nem bánta. Mindketten nevettek.
– Ne aggódjon, Petra, nem lesz baj. Tudom.
Petra elvett két cukrot és beleszórta a vékony műanyagpohárba, ami erősen égette a kezét.
Sokáig hallgatott. Mit mondhatott volna a vigasztaló, de üres szavakra?
A fiú arcát mustrálva végül úgy döntött, megkérdezi, ami benne motoszkált:
– Miért hagyta, hogy a feleségének gondoljanak? Tiltakozhatott volna.
Viktor megint csak somolygott.
– Először is nem volt kedvem magyarázkodni, a helyzet sem volt rá alkalmas. Másodszor meg azért, mert maga olyan nőnek látszik, akit szívesen elvennék, ha egyszer megnősülök.
Petra csodálkozó arccal hallgatta ezt a fura magyarázatot. Hitte is, nem is, de látta, hogy Viktor nem viccel.
– Nem is ismer… Nem hiszek magának, bár ez nem számít. Azért köszönöm, hogy itt van, és hogy intézkedett, mert bevallom én egyedül nem boldogultam volna.
– Dehogynem. – A srác leült mellé és valóban úgy viselkedett, mint, aki azért van ott, hogy vigaszt nyújtson és segítsen. – Látom magán, hogy nem esett volna kétségbe. Maga az a nő, akit a nehézségek megerősítenek.
– Maga coach, vagy valami hasonló? Miért mond ilyeneket?
– Nem vagyok coach. Ha hiszi, ha nem autószerelő vagyok. És ismerem az embereket. Világéletemben szerettem volna mélyebben foglalkozni velük, de a szüleim nem engedték. Így maradt a szerelőműhely és a hobbim, amelyben valóban az emberi lelket tanulmányozom.
Mielőtt Petra válaszolhatott volna, meglátott egy orvost, aki egyenesen feléjük tartott. A fiú váratlan vallomása elgondolkodtatta. Mégsem merülhetett el a hallottakban, mert a fehérköpenyes, szigorú arcú orvos megállt közvetlenül előtte.
– Maguk a beteg hozzátartozói? – kérdezte enyhe unalommal a hangjában.
Petra felpattant és kezet nyújtott, pedig az orvos nem is akart bemutatkozni.
Az kicsit zavarba jött, de elfogadta a feléje nyújtott kezet.
– Nem, a bérlője vagyok. Vilma néninek nincs senkije. Mi találtunk rá, egyetlen hozzátartozója sem él már.
Az orvos hümmögött.
– Még nem tudjuk, mitől ájult el, de vizsgáljuk – mondta. – Magához tért, ha szeretnének, bemehetnek hozzá. De csak pár percre, rendben?
– Köszönjük! Én okvetlenül bemennék – válaszolta Petra és már nyúlt is a táskája után.
– Tíz percnél több ne legyen, jó?
– Figyelni fogok rá!
Azzal sarkon fordult és el is tűnt. Viktor enyhén méltatlankodva jegyezte meg:
– Engem kihagyott mindenből!
– Be akar jönni? Azt hittem, valóban csak udvariasságból jött be. Elnézést, ha tévedtem!
– Menjen csak, a legjobb lesz, ha valóban nem fárasztjuk le!
– Jó. Megvár?
– Mindenképp! Adja át neki üdvözletem.
Petra bólintott. A betegfelvételen egy készséges nővér megmondta a szobaszámot és el is kísérte.
Vilma asszony sápadtan, de élénk tekintettel pillantott a nyíló ajtóra. A szeme megtelt könnyel, amikor meglátta Petrát.
– Jaj, drágám, alaposan megijeszthettem! – mondta szabadkozva.
– Ne tessék ezen aggódni, boldog vagyok, hogy időben érkeztem!
Vilma néni titokzatosan mosolygott. Hófehér arcán öröm ült. Úgy viselkedett, mint, aki épp pihenni feküdt csak be a kórházba. De az infúzió, meg a mellette lévő műszerek azért nem hagytak kétséget afelől, hogy nem szórakozásból van odabenn.
– Maga egy angyal! Én mindig tudtam, még akkor is, amikor maga mást gondolt! – jegyezte meg csendben. – Ha kikerülök innen, szeretnék egy nagy tervről beszélgetni. Kitaláltam, hogyan segíthetnék az életén…
Petra megdöbbent. Az álla is leesett a csodálkozástól. Vilma néni egy idegen volt. Igaz, hogy olykor-olykor beszélgettek, bevásárolt neki, megittak egy teát, de mégiscsak a főbérlője volt, nem a rokona.
– Az én életemen? – kérdezett vissza, de mielőtt választ kaphatott volna, bekocogott egy nővérke és finom hangsúllyal tudtára adta, hogy ideje búcsúznia.
Petra megsimogatta az eres kezet, majd átölelte a törékeny asszonyt.
– Sajnos, ennyit engedélyeztek! De jövök még! – súgta a fülébe.
Az asszony szeméből kigördült egy könnycsepp, de nem látszott szomorúnak.
Kinn az ajtó előtt még mindig nem tudta elhinni, hogy létezik ilyesfajta önzetlenség.
A folyosó üres volt, Viktor eltűnt. Ezen meglepődött és furcsának találta, hogy ígérete ellenére elment. Biztosan sürgős dolga akadt, gondolta.
Ekkor olyan erővel szólalt meg a telefonja, hogy összerezzent. Kikotorta táskájából és elöntötte szívét az öröm. Tamás…
– Petra, mi történt? Jól vagy? Hiába hívtalak, nem vetted fel! Üzentem, arra sem reagáltál! Megijesztettél!
– Ne haragudj, nem hallottam egyiket sem. Kórházban vagyok, és nem figyeltem a telefonra.
– Kórházban? – visszahangozta a férfi. – Ugye, nincs nagy baj?
Hangja ijedt és türelmetlen volt.
– Nem tudom, de nem én vagyok benn, csak Vilma nénit hozta be a mentő és vele jöttem.
Tamás akkorát sóhajtott, hogy a megkönnyebbülést a vonal túlsó végén is hallották.
– Féltem, hogy bajod esett. Azt gondoltam, az a fickó megtalált újra!
– Nem, szerencsére nem… Mindjárt indulok haza. Vagyis a kocsimért.
– Inkább érted megyek. A kocsid kerekét kilyukasztotta az a szemét. A hátsó kettő le van eresztve. Itt állok mellette.
– Micsoda? Ezt el se hiszem! Az a tetű!!! Hát sose lesz ennek vége?
– Vége lesz! Épp erről szeretnék veled beszélni! Várj meg! Húsz perc és ott vagyok, jó?
Petra szeme bekönnyesedett. Az elmúlt pár nap alatt nem sok kellemes dolog érte. És most még a kocsi is. Mind emellé Tamás is, aki biztosan le akarja rázni őt. De legalább annyira korrekt, hogy nem telefonon teszi.
Mielőtt elsírta volna magát, gyorsan elköszönt. Nem, az élet nem ad két kézzel, csak féllel, és akkor is irigyen, gondolta. Fáradt léptekkel kitámolygott a kórház kertjébe, és lerogyott egy padra.
A nap sütött, a levegő enyhe volt. A falakról mállott a vakolat. A falak mögötti termek tengernyi szomorúságot és fájdalmat rejtettek. Legalább annyit, mint egy kinti szív, amely magára maradt a kétségek útvesztőjében.
fotó: Pinterest
