Eladtam a testem – 10. rész

„Mielőtt elsírta volna magát, gyorsan elköszönt. Nem, az élet nem ad két kézzel, csak féllel, és akkor is irigyen, gondolta.  Fáradt léptekkel kitámolygott a kórház kertjébe, és lerogyott egy padra.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

Tamás hiába igyekezett átszáguldani a városon, lehetetlennek tűnt. Az autók lassan araszoltak a dugóban, a váratlan meleg is elaltatta őket. Ketten nem adták meg neki az elsőbbséget, és csak hajszálon múlt az ütközés. Máskor káromkodott volna, most azonban nem bosszantotta fel magát.

Végig csak Petra körül jártak a gondolatai. Amióta ismerte, tetszett neki. Lassan szeretett bele. Nagyon szép nőnek tartotta, de legfőképp erősnek. Ha belenézett a szemébe, soha nem azt látta, hogy egy olyan nő áll előtte, aki eladja a testét, hanem egy bátor, mégis erőtlen nő tekintett vissza rá. Ez az erőtlenség sem volt pontos kifejezés, mert ez csak Petra szíve mélyén rejtőzött, kifelé soha nem mutatta.

 
 

A férfi minden alkalommal elismeréssel figyelte őt. Aztán, észrevétlenül, ahogy ez már lenni szokott a szerelemmel, észrevette, hogy többet érez iránta. Volt ebben valami rémisztő, mert az ember ritkán szeret bele egy olyan nőbe, aki pénzért árulja magát. Azokra ezer ronda kifejezést használ mindenki, mégis megkeresi és kifizeti vágyainak teljesítését. Aki meg nem, az könnyen ítélkezik.

Nem tegnapelőtt, nem egy hete kezdett rágódni azon, hogyan is változtathatná meg a nő életét. Tudta, hogy makacs, de mindennél jobban vágyik a szeretetre. És ő biztos volt benne, hogy meg tudja adni neki, amit egész életében hiányolt.

Miközben felkanyarodott a kórház előtti parkolóba, megnyugodott. Eldöntötte, mit fog mondani és azt is, hogyan. Ha tehette volna, elpróbálja tükör előtt, de ezt nevetségesnek tartotta, mégis jó lett volna látnia, ahogy kimondja elhatározását.

A piros téglákból rakott ódon kórházi épület nem tegnap épült. Látszott rajta, hogy már nehezen tudják karban tartani. A külseje nem tűnt biztatónak. Leállította a motort és elindult. Petra annyit üzent, hogy a kertben várakozik.

Valóban ott ült, de nem volt egyedül. Egy jóképű sráccal beszélgetett elmélyülten. Megtorpant. Aztán megpróbálta rendre utasítani magát. Felnőtt férfi volt, nem kamasz, aki minden egyes pillanatban képes féltékenykedni és jelenetet rendezni. A nő háttal ült és nem látta, hogy a férfi közeledik. Amikor talpa alatt megcsikordult a kő, megfordult és azt az örömöt, amit arca tükrözött, nem lehetett nem észrevenni.

Petra szíve akkorát dobbant láttára, mint minden nőnek, aki szerelmes. Tamás szögletes arca, hatalmas szeme és a szája körül bujkáló mosoly azonnal megbizsergette a testét. Még ott is, abban a helyzetben is. Felpattant és átölelte. Nem tétovázott, nem udvariaskodott, hanem a karjában keresett biztonságot.

– Tamás, – mondta miután kibontakozott az öleléséből – hadd mutassam be neked Vilma néni szomszédját, akivel együtt találtuk meg őt. Segített nekem, mert nagyon megijedtem.
– Üdvözlöm
– mondta a férfi hivatalosan. – Köszönöm, hogy ilyen rendes volt.
– Bárki megtette volna – válaszolta Viktor kedvesen. – Ez így természetes.

Petra ránézett és kisfiús arcát szemlélve az jutott eszébe, hogy milyen kár, hogy nem lett gyereke. Egy kisfiú nagyon hiányzott az életéből… Meg egy kislány.

– Lehet, de maga volt ott, és nem ment el szótlanul – jegyezte meg Tamás.
– Most viszont mennem kell. Csak szerettem volna Petrától elköszönni, mert úgy eltűnt, amikor elmentem szendvicset venni, hogy már azt hittem a föld nyelte el.

Azzal a nő felé fordult. A kezét nyújtotta és további kellemes napot kívánt mindkettőjüknek. Udvariassága és kedvessége újra meghatotta a nőt.

– Jaj, Tamás, annyira jó, hogy itt vagy! – mondta, ahogy a fiú eltűnt a kijáraton. – Nem volt könnyű ez a nap. Alig vártam, hogy lássalak.

Lehet, hogy ezekkel a szavakkal óvatosabban kellett volna bánnia, de Petra nem óvatoskodott. Nem tudta, mit akar mondani neki a szerelme, de ő közölni akarta vele az érzéseit. Ez a nyíltság sokakat megijesztett, de ő nem tudott és nem is akart változtatni rajta.

– Gyere, menjünk haza! Szükséged lenne egy finom vacsorára vagy kávéra, mert a végén még elfogysz! – mondta neki a férfi meleg mosollyal.
– Igazad van. Most érzem csak, mennyire korog a gyomrom. Nehéz nap volt ez!
– A kocsidat elvontatjuk és gumit cserélnek majd rajta. Azon gondolkodtam, nem akarnál-e megszabadulni tőle? Mint mindentől, ami a régi életedhez köt.

A nő hallgatott. Vajon ezeknek a szavaknak a takarásában mi rejtőzik, kérdezte legbelül egy hang.

Mielőtt azonban megszólalhatott volna, alig hallhatóan megcsörrent a telefonja. Feltűnt neki, hogy furán működik, egyszer túl hangos, máskor túl csendes. Lehet, hogy a telefon is része lesz az életét átalakító cseresorozatnak?

A kijelzőn látta, hogy Vilma néni az. Ettől megijedt. Baj van, baj van, lüktetett agyában a gondolat. Óvatosan benyomta a gombot, közben riadt tekintettel nézett Tamásra, aki átkarolta a vállát.

– Kedveském! – mondta az asszony gyenge hangon. – Csak elfelejtettem mondani, hogy a konyhaasztalon talál pár papírt! Megtenné, hogy megnézi őket és elgondolkodik rajtuk? Nem kell azonnal választ adnia, ismerem magát, de tegye meg, hogy átrágja magát az ajánlatomon. Rendben?

– Vilma néni, ez nem lehet most annyira fontos – jelentette ki határozottan.
– Dehogynem! Maga csak menjen oda és nézze meg! Jó? Megígéri?
– Megígérem, csak pihenjen! Holnap jövök!
– Nagyon várom! – közölte és le is tette.

Tamás kérdőn nézett rá.

– Vilma néni lakásába kell mennünk. Valami tervet eszelt ki. Szeretném, ha nem aggódna, ezért nézzük meg, mit hagyott ott nekem, jó?
– Persze. Jól vagy? Nagyon sápadtnak tűnsz!
– Nincs bajom, de azért szeretném, ha ez a nap véget érne. Nem kerül a kedvenceim közé.

A férfi kinyitotta a kocsi ajtaját és elnézett az árnyékos utca végébe. Tolódott a beszélgetés, amelyre készült, pedig már lüktetett benne a türelmetlenség. Ahogy beszálltak és elindult, nem bírta tovább.

– Petra – kezdte. – Mondani akarok valamit. Vagy inkább kérdezni.

A nő oldalvást is látta rajta, mennyire ideges. Jöjjön, aminek jönnie kell, gondolta, de azért ökölbe szorult a keze az idegességtől.

– Mondd nyugodtan! Ismersz, nem rendezek jelenetet, pláne nem egy kocsiban a forgalom kellős közepén.

A férfi elnevette magát. Abban a pillanatban jött rá, hogy a nő azt hiszi, szakítani fog vele.

– Édesem! Mondtam már neked, hogy te vagy a legdrágább nő a világon?
– Ezt még nem, de ez a mondat zene füleimnek.
– Ejnye, hölgyem! Én megpróbálok szerelmet vallani és ön gúnyolódik?
– Mit? – Petra csuklott egyet.
– Jól hallottad. Szeretlek. Nem bonyolítom túl, ezért megkérdezem: akarsz velem élni? De úgy igazán. Mindig, minden nap!

Petra szeme megtelt könnyel. Tényleg arra kérte, hogy éljenek együtt? Biztosan jól hallotta?

– Te azt kéred tőlem, hogy ország-világ előtt legyünk egy pár?
– Igen. Nem mondom, hogy álljunk ki a Kossuth térre és kiabáljuk ki, de ha akarod, én abba is benne lennék.

A nő szeméből kigördült egy könnycsepp. A szeme ragyogott. Nem hitte el, amit hall.

– Igen, mindennél jobban szeretném! A Kossuth teret meg még meggondolom – tettem hozzá sírós-nevetős hangon.

– Istenem! – mondta Tamás. – Azért ez mégse a világ legrosszabb napja…

Mindketten nevettek.

Amikor kiszálltak, átölelte Petrát és hosszan megcsókolta.

– Ezer éve erre vártam! Hidd el, minden rendben lesz! Teszek róla.
– Elhiszem. Érzem, hogy nem lehet másképp – mosolygott a szerelmes nő, aki úgy érezte, hogy egy mozifilm se lehetne ennél csöpögősebb, de nem érdekelte.

Belekarolt a férfiba és aznap másodszor felgyalogolt az emeletre.

Furcsamód az ajtó mellett ott találta a megvásárolt holmit. Lenyomta a kilincset, a lakás nyitva volt. De ki is zárta volna be?

Rossz érzés volt belépni és a konyha felé nézni, ahol pár órája szinte félholtan feküdt a lakás gazdája. A földön továbbra is ott hevertek a papírok, amelyekkel a baj kellős közepén nem törődött, de az asztal közepén is volt jó pár.

Petra kibújt Tamás karjából és elkezdte összeszedni a földön heverő lapokat. Mind régi levél vagy irat volt. Nem tudni, Vilma néni miért szedte elő őket. Az asztalon fekvő azonban neki szólt:

„Kedves Petrám!
Tudom, hogy meglepődik, de kitaláltam valamit, amit okvetlenül szeretnék írásba foglalni, mert egy ilyen öregasszony, mint én, néha elkeveri a dolgokat.
Tudom, hogy nemsokára ideér, és biztosan sietni fog, nem akar majd erről beszélgetni, én viszont tiszta fejjel, józanul azt találtam ki, hogy segítek magának. Azt is sejtem, hogy nehezen akarja majd elfogadni, mert túl büszke, viszont meg kell tanulnia, hogy a segítség elfogadása nem jelent gyengeséget.
Egyszóval: úgy tudom, öt millió hiányzik magának a hitele törlesztéséből. Legyen az, hogy kölcsönadok ennyit. Nem többet, nem kevesebbet. Ne aggódjon, van pénzem, nem fogok éhen halni. Cserébe viszont azt kérem, hogy becsülje magát. Soha többé ne tegyen semmi olyat, amitől kevesebbnek érezheti magát másoknál.
Szeretném látni, hogy boldog, hogy sokat nevet. Ne higgye, hogy ez nagy dolog részemről. Nekem valóban nincs senkim.
Szóltam az ügyvédemnek is, nehogy valaki bánthassa emiatt. A pénz csak pénz. Arra való, hogy segíthessünk. Én meg ezt szeretném! És amit várok, az a nevetés és a jókedv. Mondja, hogy gondolkozik rajta! Ne tiltakozzon, ez nem alamizsna.
Szeretettel öleli: Vilma

Petra lerogyott a székre.

– Biztosan vannak angyalok… – mondta hosszú hallgatás után. Tamás, miután elolvasta a míves betűkkel megírt sorokat, egyetlen egy dologban volt biztos: ha az égiek fenn segíteni akarnak, akkor itt a földön minden egyenesbe jut. És nagyon úgy tűnt, hogy Petrát nagyon kedvelik!

– És az angyalok rendesen dolgoznak. Elfogadod?
– Ennél többet még senki nem tett értem. Nem tudom, mit mondjak.
– Én melletted leszek, bármi is van. Ezt az egyet megígérem. A többit rád bízom.

A férfi odalépett a síró-mosolygó nőhöz, és tudta, hogy az életük ettől a perctől kezdve végzetesen összefonódott.

Fentről valaki kacsintott egyet és megnyugodva látta, hogy jól végezte dolgát.

A földi világban ezen a délutánon egy olyan csoda történt, ami nem rengette meg a világot, de két ember életét igen. És ez elég is volt aznapra.

VÉGE

Előző rész

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here