„…majd másnap, ha visszaviszem a kocsit.
Most azonban fájdalomdíj gyanánt használni fogom. Biztosan nem kell már hazafuvaroznom, hiszen a lovagja magával vitte a várába. Elmosolyodom és a kíváncsi tekinteteket elkerülve eltűnök az egyik oldalajtón.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Morcosan ébredek. Sajog az orrom és valóban lila a szemem alatt. Az viszont biztos, hogy nem tört el. Az az idióta nem ütött erőset vagy az orrom bírta.
Megnézem a mailjeimet és látom, hogy két felkérésem is van. Az egyik szombatra szól, a másik egy héttel későbbre. A második tetszik nekem, mert egy eldugott kúriában lesz valami banzáj Pécs környékén, és azokban a körökben nem vagyok ismert. Pontosabban nincs esélyem arra, hogy belefussak egy rég elfeledett nőbe. A legtöbb azt hiszi, hogy akkor is felejthetetlen, ha fizet érte. Mindenki arra vágyik, hogy egyedi legyen, közben meg tucatnők tucat elgondolásokkal. Nekem viszont nem feladatom kiábrándítani őket. Ha ők ettől jól érzik magukat, legyen. Legalább nem frusztráltak.
A honlapomat az egyik legprofibb fickó tervezte a szakmában. Természetesen korrekt és diszkrét. Árakat nem tartalmaz, csak a szolgáltatás minőségét és annak lehetőségeit taglalja. Ha valakit érdekel, írnia kell nekem. Van egy rakás sablonválaszom, de olykor úgy is válaszolok, hogy nem használom ezeket. A mai kettőnél is ez a helyzet. Az elsőt kapásból elutasítom, mondván, már foglalt a szombatom, a másiknál még lehet esélyem egy jó melóra, addigra rendbe jön az arcom. Remélem. Még senki nem húzott be, csak sejtésem volt eddig az egészről.
Lakásom tágas, letisztult és csodás panoráma nyílik belőle a fővárosra. Nagy szerencsém volt a vételével, mondhatnám, piszok mázlista vagyok. Az átalakítás, felújítás azonban már az én elképzelésem szerint történt. Minden minimalista, szürke és fehér, vagy acélkék. Mégsem rideg. Otthon vagyok benne jó ideje.
A második üzenetre küldök egy részletes tájékoztatót magamról és a velem kapcsolatos lehetőségekről. Nem telik bele negyedóra, jön a beleegyező válasz, sőt szeretne előre utalni, hogy biztos legyen benne, hogy el tudom majd kísérni. Ez nem megszokott, de nem is újdonság. Mindenesetre süt belőle a kétségbeesés. Természetesen megadom az e célra tartott számlaszámom és pillanatokon belül ott a kívánt összeg. Ez tetszik. Nem garasoskodó a hölgy, az biztos. Személyesen viszont csak azon a hétvégén találkozunk, amikor a munka kezdődik.
Még van pár óra időm addig, amíg visszaviszem a kocsit. Eszter nem jelentkezik, valószínűleg fel se ébredt még. Nekem nem sürgős.
Nincs kedvem a reggelivel bajlódni, inkább felteszek egy napszemüveget és lesétálok a közeli kávézóba. Már jól ismernek, gyakran eszem náluk. Mindig friss szendvicseik között olvasgatok egy fél órát, aztán rendszerint edzeni megyek. Most nem érzek nagy késztetést. Ülök a hatalmas ablak mellett és bámulok kifelé. Ha ezer évig élnék, se érteném meg a nőket, ez biztos. Figyelem a járdán botladozó csinost, aki majd orra esik. Vele szemben egy leharcolt negyvenes cipekedik. És nem messze, épphogy beúszik a látóterembe, megjelenik egy igazi NŐ.
Nadrágkosztüm van rajta, amitől ellenállhatatlan lesz számomra. Szeretem azokat, akik ennyire nőiesek és mégis mernek nadrágot húzni. Nem egy kopott farmert, hanem elegánst. A kiszemelt nő formás, középmagas és barna, hullámos haja a háta közepéig ér. Kezében egy rakás mappa és egy laptoptáska. Akkor figyelek fel rá igazán, amikor váratlanul a telefonja után kezd keresgélni, és ezzel egyidejűleg elejti a mappacsomagot. Riadt arccal lemerevedik. Úgy figyelem az egészet, mint egy mozit. Még nem döntöm el, segítsek-e neki, csak amikor hirtelen felém néz és találkozik a tekintetünk. Nem biztos, hogy lát, de én látom őt. Meglátom benne azt a valamit, amitől érdekes lesz.
Felpattanok, az asztalra dobom a szokásos összeget borravalóval együtt és határozott léptekkel kinyitom az ajtót. A lány csinos öltözékében kapkodva szedegeti az elhullott papírokat. Az enyhe szél nincs segítségére. Átgyalogolok és felkapok párat. Ő még mindig telefonál, közben hálásan néz rám. Szeretem a hálás nőket, velük a legkönnyebb.
– Szörnyű ez a nap – mondom nevetve.
Nem mosolyog. A hálának nyoma sincs.
– Köszönöm – mondja, miután újra a kezében van az összes létező papír, ami elszállt.
– Segíthetek még valamiben? – kérdem, és nem adom fel akkor sem, ha nem barátságos velem.
– Ugyan miben segítene? A kocsim elromlott, anyukám kórházban van, nekem tárgyalásra kell mennem.
– Ne harapjon! Csak kérdeztem.
– Utálom a felesleges kérdéseket. Mindketten tudjuk, hogy nem tud segíteni. Köszönöm, hogy felszedte a lapokat. Viszontlátásra!
Ki gondolta volna, hogy ilyen utálatos, szögezem le magamban. A szeme azonban mást mond, mind a szája. Ingerült és kétségbeesett. Egy biztos, kemény nőnek látszik, vagy csak védekezik. Máskor már rég faképnél hagyom az ilyet, most mégse mozdulok.
Idegesen rám pillant, majd tétovázik.
– Elvigyem? Itt áll a kocsim nem messze. Hátha megnyugszik.
– Maga így szokott nőket felszedni? Vagy egyszerűen lerázhatatlan? Már mondtam, hogy köszönöm, ennyi nem elég?
– Még sok is – válaszolom nevetve. Azzal megfordulok, és indulnék, amikor hallom, hogy mögöttem feljajdul.
Nem bírom ki, hogy ne nézzem meg, mi történt. És azt sem, hogy ne nevessek hangosan.
Cipője sarka beszorult a járdán lévő rácsba, és lerántotta a lábáról a fekete magas sarkút. Ő meg ott áll fél lábon, teli kézzel, szerencsétlenül.
– A rohadt életbe! – mondja haragosan. – Ne merjen nevetni!
– Nem nevetek – mondom, és lehajolok kiszedni a cipőjét, hogy a féllábú gólya ne sokáig álljon fél lábon.
– Maga valami őrangyal-féle? – kérdi megenyhülve.
– Olyasmi.
– Hát akkor ma jól dolgozott. Hálásan köszönöm újra.
– Valóban? – provokálom.
– Igen! Meghívhatom egy kávéra vagy limonádéra? Hogy bebizonyítsam, nem az ördög unokahúga vagyok.
– Rendben. Nem kell sietnie?
– Egy óra múlva lesz jelenésem. Addig majd csak történik valami. Bízom benne.
– Ha maga tényleg nem egy fúria, akkor örömmel elviszem, ahogy az előbb felajánlottam.
– Meglátjuk, előbb igyunk egy méregerős feketét!
Látom, hogy formás lábát visszadugja a cipőbe, aminek a sarkán tönkrement a bőr. Még nem vette észre vagy nem érdekli.
– Megszabadítom a mappáitól, jó? – Azzal elveszem tőle a holmi egy részét. – Egyébként Márk vagyok.
– Márk, az angyal?
– Pontosan.
– Én meg Lívia. És nem angyal.
– Örvendek – nevetek újra és belenézek abba a barna szempárba, ami első pillanatban megtetszett.
Folytatás szerdán
fotó: Pinterest
