A műterem egyszerű volt, tiszta és nem olyan, amilyet vártam. Üresebb. Két lány várakozott a fal melletti padon, egyet fotóztak éppen. Nem beszélgettek, valószínűleg nem ismerték egymást, ahogy engem sem. Mindkettő szép volt, főleg az egyik, akinek hosszú, fekete haja mintha selyemből lett volna.
A sorozat előző részeit itt olvashatod
Azonnal összecsináltam magam. Mit keresek én itt? Nem nekem való ez a vágj ilyen, vágj olyan arcot-fotózgatás, mert tudok én olyanokat, hogy azt nem lesz kedve lefotózni senkinek.
Alexander rám mosolygott, és intett, hogy üljek le. A másik két lány megbámult, természetesen azonnal ellenségnek láttak, gondolom, ez így megy ebben a szakmában. Én nem éreztem, hogy vetélkednem kell velük, és még mindig azon morfondíroztam, hogy kerülök ide.
Az egész nem tartott két óránál tovább. Mindhárman ugyanazokat a feladatokat kaptuk, ugyanúgy kellett néznünk vagy épp elengedni magunk, ahogy az előzőnek. Alexander csak ciccegett, nem tűnt elégedettnek. A pénz, mint motiváló erő, erősen visszatartott, hogy felálljak és közöljem, mégse az én világom ez. Amikor vége lett, és már csak ketten maradtunk, mármint a fotós és én, akkor megkérdezte, kérek-e valamit inni. Mondtam neki, hogy egy kis víz jól jönne, erre felnevetett. Valami komolyabb, tette fel a kérdést, de tiltakoztam.
– Figyelj, mókuska! – kezdte.
– Nem vagyok mókuska, van nevem – vetettem közbe. – Liliána, ezért kérlek, használjuk, mielőtt beraknál a képzeletbeli állatkertedbe.
Hangosan röhögni kezdett.
– Öntudat az van – mondta.
Nem reagáltam rá. Ez nem öntudat, egyszerűen nem hagytam, hogy libának, bocsánat, mókuskának nézzen.
– Szóval, Liliána, az arcod különleges. Egy jobb sminkkel egészen különleges lesz. Szeretnék még képeket csinálni rólad és versenyre küldeném.
– Miféle versenyre? – Eszembe jutott, Pataki Ági, nem vágytam utcai plakáton díszelegni.
– Ez tulajdonképpen nem reklámfotó. Inkább úgy nevezném, hogy verseny fotósok között. Én az idén arcokkal készülnék rá, és a tiéd szeretném a legtöbbet fotózni.
– Értem. Megmondanád, miért?
Alexander az asztal felé nyúlt és a fiókból egy szivardobozt vett elő. Megkínált, de elutasítottam. Nem kérdezte meg, zavarna-e a füst, rágyújtott.
– Erre nem lehet válaszolni. Látok benned valamit. Valamit, amit nagyon jól ki lehetne aknázni. Természetesen fizetnék a modellkedésért.
Hallgattam. Vajon mennyit ér az arcom, ez motoszkált bennem. Pár nap alatt a pénz igencsak előtérbe került a mindennapjaimban.
– Rendben. Láthatom a képeim, mielőtt elküldöd? – kérdeztem.
– Persze, mindenképp, de nem dönthetsz, legfeljebb örülhetsz, hogy találkozott az ízlésünk, ha találkozott.
– Egyenes beszéd!
Tetszett nekem, hogy nem beszél mellé. Ő a főnök, én az alany, már csak a fizetség kérdése volt hátra. Az járt a fejemben, hogy egyhavi fizetésemnek is örülni fogok, mert az is nagy segítség otthon.
– Két hét alatt végzünk, de azalatt szinte minden nap jönnöd kell. Biztosan készítek több ezer felvételt, sokszor használok természetes fényeket. El tudsz szabadulni?
– Megoldom, de tisztázzuk az anyagiakat!
Alexander mélyen a szemembe nézett. Tudtam, hogy van kész válasza:
– Hat havi béredre gondoltam, ha megfelel neked. Óvónőként nem vet fel a pénz, azt hiszem, ez korrekt ár.
Nem, ezen nem lehetett nem megütközni. Két hét munka, hat havi bérért maga volt a csoda. És kibukott belőlem a naiv kérdés:
– Ez tényleg megéri neked?
Alexander hosszan beleszívott a szivarjába és elmosolyodott.
– Hidd el, nem csinálnám, ha nem. Akkor kezet rá?
Elmosolyodtam és abban a pillanatban mérhetetlenül boldog voltam. Hogy érhet ekkora szerencse, ezt fel nem foghattam! A szépség tényleg ennyire fontos a világban? Hogy lehet, hogy apa, anya és én is dolgozunk, de sose keresünk annyit, hogy így tudjunk dobálózni a pénzzel? Hát miféle világ ez, ahol a fényképek ennyit érnek, az emberi élet meg negyed annyit sem?
– Szívesen! Benne vagyok!
– Add meg a számlaszámod, és átutalom az előleget, de ettől a pillanattól kezdve naponta itt kell lenned a megbeszélt időben két-három órán át, ahogy épp haladni tudunk. Egy sminkest is fogok hívni, aki erősebbre veszi a színeid.
Ahogy lefelé baktattam a lépcsőn, nem tudtam nem boldogan vigyorogni.
Az utcán megcsörgettem Tomit, aki álmos hangon vette fel a telefont.
– Szervusz, cica! – mondta kedves hangon.
– Maradjunk a nevemnél, ma már voltam mókus, most macska, inkább lennék ember!
– Hallom a hangodon, hogy valami történt! Jó, nem cicázlak le, de annyira jó volt kimondani.
– Képzeld, a fotós, akiről meséltem neked, nagyon jó ajánlatot tett és két hétig vele fogok dolgozni! Lesz pénz anyának, és simán kiválthatjuk a gyógyszereket meg az összes mindent, ami kell neki.
– Milyen fotózás lesz? – kérdezte Tomi kíváncsian, és én magam előtt láttam kedves mosolyát. Olyan pokolian kezdett hiányozni, hogy legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy a kapott pénzen kiutazom hozzá. Nem biztos, hogy ez lett volna az év ötlete, de tényleg nagyon hiányzott.
– Egy verseny és az arcom kell hozzá! Annyira boldog vagyok, hogy engem választott, pedig voltak ott nálam szebbek is, elhiheted!
– Lili, a fotósnak van szeme! Hidd el, ő nem úgy lát téged, ahogy te őt. Egészen más dolgokra figyel. Ha téged választott, akkor biztos lehetsz benne, hogy te voltál a legkülönlegesebb. Mondjuk, ez számomra nem újdonság.
– Te kis piszok hízelgő! – olvadtam el azonnal. – Nagyon hiányzol!
– Te jobban! Nem is tudom, hogy bírom ki a hátralévő időt!
– Jaj, Tomi, ne bírd ki, gyere haza! – kérleltem, de tudtam, hogy nemet fog mondani. Nem szokott senkit cserben hagyni, most se fog.
– Nem mehetek. Még nem. De nem sokára, jó?
– Rossz így… Hogyhogy ilyen álmos vagy? Mutasd magad! – mondtam neki. Amikor megláttam azt az aranyos fejét, majdnem elbőgtem magam. Egy valami azonban feltűnt, alig barnult, amióta ott volt. El se tudom képzelni, hogy miért nem fogta meg a nap rendesen.
– Nemrég ledőltem, este sokáig fenn voltam. Elaludtam a kanapén, és most eléggé ramatyul vagyok. Azért még szeretlek! – nevetett. – Ugye, nem bánod, ha később kereslek, hívnak a másikon?
Csak álltam a Király utca közepén, az emberek jobbról, balról suhantak el mellettem és az járt a fejemben, hogy szerencsés vagyok, és mégis bőgnöm kell, mert éreztem, hogy nem minden olyan kerek, mint amilyennek látszik.
Igyekeztem felrázni magam gondolataimból, ahogy elindultam haza. Egy azonban nem hagyott nyugton. Honnan tudta Alexander, hogy óvodában dolgozom?
fotó: Pinterest
