Egy csapdába léptem. A vas összezáródott a bokámon és iszonyatos fájdalommal tartja. A húsomba vág, és mozdulni sem bírok. A patakokban folyik a vér a sebek mentén, nem hittem, hogy van ilyen erős fájdalom a világon. Ahogy fekszem a fűben, nem is tudok megmozdulni. Ha most jönne valaki, azonnal el tudna kapni, mert a jobb lábam szinte megsemmisül a szorításban. Próbálom szétfeszíteni, de nem sikerül.
Az sorozat többi részét itt olvashatod
Olyan iszonyatos erővel nyom össze, hogy a világ össz vadászát azonmód gyűlölni kezdem. Potyognak a könnyeim, a kezem ragacsos, ahogy törölgetem. És mindez a pénz miatt, mert vannak emberek, akiknek semmi nem elég. Akinek biciklije van, kocsit akar, akinek kocsija, az hajót, akinek meg hajója, az repülőt… Én meg semmit, csak megszabadulni a kíntól.
Érthetetlen módon kipréselek magamból egy halk segélykiáltást. Ugyan minek, hiszen nem jár erre senki? Szomjas vagyok, enni se ettem lassan egy napja, és érzem, hogy lassan az ájulás szélére kerülök. Vajon hogyan tudnék kiszabadulni, kérdem magamtól újra meg újra, de mindannyiszor rá kell döbbennem, hogy sehogy. Világosodik, de ez nem segít rajtam. Eldugott helyen heverek a földön, abban sem reménykedhetek, hogy a vadász, aki erre járt visszajön. Nem valószínű, hogy ugyanezt az útvonalat választaná megint. A bokám egyre keményebben lüktet, a szemem előtt táncot járnak a szikrák, és nem érdekel már semmi, csak az, hogy valahogy szétfeszíthessem az óriási vasszájhoz hasonlító rácsot. Lassan elfogy az erőm. A szám olyan száraz, mintha sivatagban lennék. Minden annyira elképzelhetetlen… Nemrég még Mirkónál voltam… Vele beszélgettem. Megmentett, aztán felvitt magához… Végtelenül távolinak tűnik Gyöngy, a csokor, a kapucnis, amint behúz egyet a Kékszeműnek. A kórház is egy másik dimenzióba került. Lecsukom a szemem, és a világ, amelyet addig ismertem, eltűnik…
Mire magamhoz térek, már a nap fent jár az égen. Egy asszony hátát látom, aki egy hokedlin ül és krumplit pucol. Olyan, mintha egy filmet néznék. Lüktet a fejem, lázas lehetek.
– Bocsánat – suttogom halkan. Erre az asszony megfordul. Lehet vagy száz éves, de a szeme mosolyog.
– Na, végre! Tudtam, hogy minden rendben lesz!
– Hol vagyok? – kérdem száraz szájjal.
– Adok inni, mindjárt jobban leszel tőle – mondja és felpattan. Nem százéves, csak az árnyék játszott velem.
Egy bögrében vizet tart a szám elé és megitat.
– Csak nyugodtan! Van még, ne kapkodj!
Érzem, ahogy zsibbadt ereimbe visszatér az élet.
– Ki maga? – kérdem.
– Nem számít, nevezz csak Rózának.
Lehunyom a szemem. Nem tudok gondolkodni. Aztán mégis. A víz jól esik, de nem lettem erősebb tőle.
– Azt akarod tudni, hogy kerültél ide? Az erdő szélén találtalak, véreztél és elvonszoltalak ide. Vékony vagy és könnyű, nem volt nehéz. A csapdát leszedtem a lábadról és megpróbáltam kitisztítani a sebed.
– A csapda – suttogom.
– Tudsz enni pár falatot? Rád férne, mert két napja egy falat sem ment le a torkodon, nagyrészt átaludtad a napot, mondjuk a főzeteim is segítettek.
Főzetek. Vajon melyik században vagyunk?
– Hol vagyok?
– Azt nem mondom meg. De adok egy kis kenyeret meg almát. Van még kecskesajtom is, ha jó lesz.
– Róza, ideadja a mobilját? Muszáj felhívnom valakit.
Az asszony elmosolyodik. Megfordul, és az asztalnál matat, majd egy tányéron pár gerezd almát és egy szelet kenyeret nyújt felém.
– Nekem nincs mobilom. Nem élek vele, azt szeretem, ha csend és nyugalom vesz körül. Meg a hegyek.
– Nincs mobilja? – A kérdésem tompán visszahangzik a szobában. – Itt él a világtól elzártan és nem tart kapcsolatot senkivel? Hogy tud így élni?
– Hidd el, meg lehet szokni! Nincs szüksége az embernek minden esetben a technika vívmányaira.
Alig hiszem, amit mond. Hallom, hogy kinn egy kecske mekeg, meg talán egy szamár bőg, de nem vagyok benne biztos. Beleharapok az almába, amelynél édesebbet még sose ettem. A kenyér nem friss, de nem érdekel, most a világ legízletesebbjének tűnik. Pillanatok alatt behabzsolom.
– Látom, az étvágyaddal nem lesz gond – nevet hangosan. A haja őszbe játszik talán ez tévesztett meg, de az biztos, hogy nem nagymamakorú, alig lehet hatvan.
– Kérhetek még? – nézek rá hálás tekintettel. A szemem a lábamra téved, és látom, hogy a kötés friss rajta.
– Csak lassan, nehogy visszajöjjön mind! Ha befejezted az evést, elmondod, mit keresel errefelé?
Bólintok. Vág egy szelet sajtot és a tányéromra teszi. Isteni íze van, a kenyérrel együtt szinte elolvad a számban. Ekkor jut eszembe, hogy azt sem tudom, mióta fekszem ebben a házban.
– Milyen nap van ma? – kérdem izgatottan.
– Április harmadika.
– Jóságos isten! Akkor két napja itt vagyok? – Mintha már mondta volna az előbb, de nem tudatosult bennem. Negyvennyolc órája el vagyok zárva a külvilágtól, és ebben nincs benne az elrablásom. Vajon keres valaki? Mit gondolhat Mirkó? A nagyi él-e még? Ha igen, halálra aggódja magát.
– Igen, nagyjából. De már látom, hogy rendben leszel. Erős lány vagy.
– El kell mennem, amilyen gyorsan csak lehet – mondom hevesen. – Biztosan keresnek, és azt hiszik, meghaltam vagy tudom is én mit.
– Mi a neved? – kérdi Róza, de nem siet semmivel. Nem hatja meg aggodalmam, sem türelmetlenségem.
– Klaudia.
– Figyelj ide, Klaudia! Nem tudsz elmenni innen, amíg jobban nem leszel. A sebed csúnya, és lázad is van. Tudom, hogy napok múlva összeszeded magad, de most gyenge vagy és nem vagy képes eljutni a főútig. És különben sem szeretném, ha valakit a nyakamra hoznál.
– Nekem muszáj hazamennem. Ha a nagymamám meghal, sose bocsátom meg magamnak, hogy nem tudtam elbúcsúzni tőle. Azt sem tudom, él-e még.
Róza legyint. Összesepri a krumpli héjakat, és gondosan egy vödörbe dobja.
– Megértelek, de ha él, akkor biztosan kibír pár napot, ha meg nem, mit számít?
A torkom összeszorul. Ez a helyzet nem tetszik nekem. Mintha ez az asszony nem akarna segíteni nekem. Mintha nem azon lenne, hogy nekem jó legyen. Gyanakodva hallgatom egykedvű mondatait és valami elkezd motoszkálni az agyamban. Ki lehet ő? Mit keres egy ilyen eldugott helyen? És hol vagyok én egyáltalán?
– Maga ezt nem érti – kiáltom hevesen. – A nagyi nagyon beteg. Gyakorlatilag haldoklik. Megműtötték, és azt sem tudom, hogy van. Ő nevelt fel, nekem el kell jutnom hozzá.
– Én mindent értek. Tudom, lányom, hogy nagyon aggódsz, és biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. Majd imádkozunk érte, jó?
Már tudom, hogy nem fog segíteni. Vagy bolond vagy egyszerűen nem akar.
– Addig is idd meg a teát, tele van gyógyfűvel és segíteni fog! – nyújtja a bögrét. Hosszan bámulja, amint elkortyolom és mély álomba zuhanok.
Folytatjuk
fotó: Pinterest
