Amikor aláírom, látom arcán az elégedettséget. Hihetetlen, hogy a pénz minden öröm forrása, gondolom, bár hazugság lenne tagadni. Nincs idő moralizálni, még nem szabadultam ki, és egyelőre azt sem tudok, tényleg elenged-e.
Az sorozat többi részét itt olvashatod
– Okos kislány! – mondja diadalittasan. – Ha most azt képzeli, hogy megkeresi a rendőrséget, ne feledje, tudom, hol a nagyanyja. Azt is tudom, maga hol dolgozik. Nincs az az isten, hogy én ne találjam meg mindkettőjüket. Ugye, megértett?
– Igen. A pénz a magáé, vagy a magáé lesz, de most hadd menjek el! – suttogom. A szívem sajog, de nem a nem létező vagyon miatt, nem azért, mert ilyen helyzetet kell megélnem, hanem amiatt, hogy órák óta nem tudok a mamáról. Lehet, hogy már nem is él…
Miatta lettem az, aki vagyok. Ő nem hagyta, hogy anyáék halála után elkallódjak. Erőn felül tett értem, sose hagyott cserben, pedig nem volt fiatal már akkor sem, amikor hozzá kerültem.
– Azonnal intézkedek és mehet! – Azzal felkapja a papírt, és félbehajtva becsúsztatja az asztal fiókjába.
Ekkor belép a kapucnis, akinek mélyen a szemébe húzott pulcsijától nem látom az arcát továbbra sem.
– Ahogy megbeszéltük – mondja neki komolyan. A férfi bólint. Ekkor ijedek meg igazán. Mit jelenthet ez? Talán hazudott ez a nyomorult? Talán mégse enged el, hanem megölet? Érzem, hogy elönt a hideg veríték, aztán remegni kezdek.
– Na, lóduljon! – szól oda nekem. A fogdmeg elkapja a karom és megránt.
– Mit szórakozol? – mondja. – Indulj már! Itt a zsák, húzd a fejedre!
Átcibál a küszöbön, ki az udvarra, ahol már ő húzza a fejemre fekete zsákot és betaszigál a kocsiba.
– Ne aggódj, nem sokáig lesz a fejeden! – szólal meg és gázt ad. Nagyon furcsa, hogy esze ágában sincs megkötözni, ez számomra érthetetlen.
Földutakon gurulunk, de nem hallok, nem látok semmit. Az autó egyenletes tempóban halad, és talán húsz perc múlva kint leszünk az aszfalton, ahol van forgalom. Az jár a fejemben, megszökhetek-e? Van-e értelme a szökésnek? Gyorsan végigfut az agyamon, hogy a nagyi életével játszom, mert nem tudom, hogy milyen állapotban van. Az is lehet, hogy még évekig együtt maradhatunk, és ezért megéri veszteg maradni. Amint végigfut az agyamon ez a lehetőség, érzem, hogy lassítani kezd.
– Csak egy kis emléket akarok – mondja rekedten. Én azonban nem gondolkodom, tudom, mi lehetne ez, felrántom az ajtót, amit most nem zárt le, és kiugrom a kocsiból. Hallom, hogy fékez, de eldobva a fekete zsákot, futok be egyenesen az erdőbe. Azt sem tudom, hol vagyok, de azt tudom, hogy el kell rejtőznöm. Nagyon sötét van. Gyors vagyok és fürge, a tánc megtanított gazdálkodni a testemmel. A kidöntött fák, gallyak között rohanni még tornacipőben sem könnyű.
– Állj meg, nem bántalak! – kiáltja. – Félreértettél.
Nagyon sokáig futok, mire találok egy kidőlt fatörzset. Lekuporodom mellé. Hallom, közeledő lépteit, káromkodik és tudom, hogy ha rám talál, talán végez velem. Hangosan lihegek a félelemtől és a futástól.
– Visszaviszlek a kórházba! Gyere elő, te kis cafka!
Óvatosan kikukucskálok. Csak egy sötét árnyat látok.
Elindul a másik irányba, arra, amerre a sziklák vannak, biztos benne, hogy ott bújtam meg. Nem is sejti, hogy pár méterre tőle lapulok a fa törzséhez préselődve. Az erdő csendes, itt-ott egy madár hangját lehet hallani meg a férfi távolodó lépteit. Nem mozdulok. Nem kezdek el futni, jobb, ha várok.
Talán percek telnek el, talán órák, nem figyelem. Annyira remegek a hidegtől, hogy nem nézem már az órám. Rég besötétedett, a föld löki magából a tél után maradt keménységet, engem viszont csak az éltet, hogy nem talál meg a fickó. A kocsit nem hallottam eltávolodni, fényeit se látom, de bízom benne, hogy feladta és elment.
Már éjfél is elmúlik, amikor felállok, elgémberedett tagjaimba lassan tér vissza az élet. Hallom az erdő neszeit, ágak reccsennek, száraz levelek zörögnek, mégis úgy tűnik, nem emberi lábak nyoma közeleg. Valóban. Csak egy őz botorkál el alig pár méternyire. A megkönnyebbüléstől sírva fakadok, és a nap folyamán először kitör belőlem minden elfojtott fájdalom és félelem. Mit tegyek? Várjak hajnalig, hátha az segít a tájékozódásban? Vagy induljak el valamerre, hogy eltávolodjak a kocsitól, ha még ott van? Ha lenne telefonom, biztosan könnyebb lenne. A torkom kiszáradt, órák óta nem ettem és nem ittam.
Letörlöm az arcomról a könnyeket, és úgy döntök, felesleges várni a csodára. Elindulok arra, amerre az utat sejtem. Lassan haladok, a hold fénye segít valamelyest. Érzem, hogy jó felé megyek, zsigerileg tudom, hogy sikerülni fog. És akkor bármennyire hihetetlen, megpillantom az autó lámpáinak fényét. Nem ment el! Ennyi idő után sem adta fel! Istenem…Legszívesebben újra sírni kezdenék. A gyér fényben azonban feltűnik, hogy az út nincs is annyira messze, mert egy-egy kocsi lámpája feltűnik a távolban.
Egy fa mögé lapulva lesem, vajon benn van-e a kocsiban. Nem hinném, hogy egész éjjel úgy hagyta a világítást, mert akkor lemerült volna az aksi. Biztos, hogy nem sokkal előttem ért vissza. Ekkor váratlanul a semmiből feltűnik egy terepjáró. Komótosan gurul az úton, és megáll a kapucnis kocsija mellett.
Csapódik az ajtó, és elrablóm kiszáll.
– Jó estét! – mondja az idegen. – Valami gond van? Lerobbant netán?
– Jó estét! Nem, dehogy, csak elvégeztem a dolgom. Tudja, sürgős volt.
Nem igazán látom a terepjárós arcát, de úgy érzem, nem hisz neki. Már csak az a kérdés, akar-e magának bonyodalmat. Vajon lenne-e értelme kiugranom a fa mögül és odafutni hozzájuk? Hinne-e nekem az a másik? Akarna-e segíteni? Mi van, ha megrémülne, és a sorsomra hagyna? Inkább nem mozdulok.
– Rendben, cimbora, akkor nem is zavarom! Megyek, megnézem a vadetetőket, ideje feltölteni őket.
A kapucnis bólogat. Amaz visszaszáll a kocsiba, de nem indul. Nem tudok rájönni, mire vár. Aztán leesik. Arra, hogy elhúzzon a másik. Ha már semmi dolga nincs arrafelé…
Ez is történik, mindketten gázt adnak, és szinte egyszerre indulnak. Képtelenség segítséget hívni, lehetetlen azt várni, hogy a terepjárós észrevegyen, pedig biztosan sejti, hogy valami nem okés. Már az is nagy dolog tőle, hogy ki mert szállni, de valószínűleg vadász vagy erdőőr és nem félős fajta. Pillanatokon belül eltűnik mindkét kocsi, és én valóban egyedül maradok az erdő szélén.
Szabad vagyok, ujjongok. Szabad és nincs messze a város, a kórház, és nem érdekel, ki akar, vagy nem akar bántani, én már semmi mást nem szeretnék, csak benn lenni a mama mellett.
Nagy levegőt veszek, és megnyugodva tudatosodik bennem, hogy élek, vagyok és megúsztam. Indulás, Kende Klaudia, mondom magamnak! Ekkor valami iszonyatos fájdalom hasít a lábamba. Mintha kést vágtak volna belé. Felordítok és térdre rogyok.
fotó: Pinterest
