Még két hét volt. Két teljes hét, de már semmin nem lehetett változtatni. Megkérdezte. Éva néni azt mondta, sajnálja, előbb kellett volna kapcsolnia. Volt rá öt hónapja, de nem szedte össze magát. És nem a foci a legfontosabb a világon. Érti, hogy sok edzése van, de az iskola az iskola.
Erre nem tudott mit mondani. Éva néninek amúgy sem lehetett. Sose hallgatta meg az embert, nem ért rá. Szünetekben a suli mögött nevetgélt és cigarettázott. Akár a legtöbb felnőtt.
Anyja nem cigarettázik, kínosan ügyel arra, hogy egészséges maradjon, ez minden idejét kitölti. Ezért mindig szép is. Ő hordja-viszi edzésre, de útközben sem beszélgetnek. A csend tápláló, mondja mindig és bekapcsolja a zenét. A zene és a csend kapcsolatát nem részletezik, csak kirakja a stadion előtt. Nem kíséri be, mert az kellemetlen. Különösen azóta, amióta az egyik edző rányomult és lebukott. Marci csak féligazságot tud, de nem firtatja. Bence nem árult el mindent, érzi. Idősebb nála, és, ha olyanja van, szekálja.
Anyád jó bőr, sziszegte oda egyszer. Úgy tett, mintha nem akarná meghallani. Vagy nem értené. Előbb szabadul Bence gúnyától.
Tibi bá is tudja, mert lesmárolta az öltöző mellett, amikor senki nem látta. Bence igen, bár megpróbált láthatatlan maradni, de a vad ölelkezésben felismerte Marci anyját. A nő nem tiltakozott, csak vigyorgott, mint a vadalma. Aztán mégis észrevették őt. Ettől a naptól kezdve Tibi bá keményen rászállt a fiúra. Még akkor is beszólt neki, amikor csúcsformában volt. Legutóbb azt mondta, a bal lába gyenge, és sose lesz belőle jó csatár, ha nem igyekszik megerősíteni. A jobb láb kevés egy profinak. Bár a másodosztály lehet, hogy neki megfelel. Többen gúnyosan röhögtek, Marci nem.
Kezdettől fogva bírta Bencét, pedig olyan volt vele, mint a szélkakas. Egyszer kifejezetten kedves, vicces, máskor meg gunyoros és bunkó. Sose lehetett tudni, milyen ing van rajta.
Két hét. Apját szokás szerint ritkán látja. Dolgozik. Azért dolgozik, hogy neki jó legyen. Mindig ezt hallja. Neki azonban nem jó, de ezt nem lehet megmondani. Azonnal lefagyna mindenki, őt meg hálátlannak és ostobának minősítenék. Apja így sem tartja okosnak. Hallotta, amikor egyszer a telefonban panaszolta valakinek, hogy sajnálja, hogy neki olyan fiút sikerült összehoznia, akinek annyi agya van, hogy csak a pályán tud kiteljesedni, de már belenyugodott. Biztos az anyja génjeit örökölte, arról nem tehet. Akkor meg elvárja, hogy a fociban a legjobb legyen, a tanulásban pár négyest kibírnak.
A pár négyes ötödikben már pár hármassá alakult. Nem bír figyelni az órákon. Nem érdekli sem a töri, sem a matek. Az irodalom meg pláne nem. Tulajdonképpen semmi sem érdekli. A telefon és a játékok sem.
Akkor kezdődött, amikor még másodikban sem ment az olvasás, de a családjában ezt mindenki lustaságnak tudta be. Alsóban valahogy átbotorkált a szövegeken, de felsőben nem győzte megemészteni a hosszú oldalakat.
Ha anyja nem volt otthon, mert épp a szalonba ment, ahol megmasszírozták, meg kikozmetikázták, akkor kiült a közeli parkba és bámészkodott. Senki nem foglalkozott vele.
Ahhoz képest, amit apja mondott a telefonban, egészen másképp beszélt vele a tanulásról. Ne hozzon rá szégyent, ezt többször nyomatékosan kérte. Nem akarja eltiltani semmitől, de elvárja, hogy a jegyei ne romoljanak, elvégre minden lehetősége adott a tanulásra. Nincs olyan, amit ne kapna meg, szóval teljesítsen és kész. Mindezt olyan tekintettel adta tudtára, amely előtt meg kellett hajolni. Vele sose kiabált, de volt valami a hangjában, amitől félt.
Egy alkalommal, amikor veszekedtek Marci anyjával, akkorát ütött a gipszkarton falba, hogy az kilyukadt. Másnap a mester röhögve próbálta megjavítani, miközben szimplán azt hazudta, elhiszi, hogy véletlenül lyukadt ki. Mert nekiesett a polc. Az a polc, ami nem is volt a közelben.
Mindenki hazudik, Marci tudja. Az igazság annyira keserű, mint a legalattomosabb gyógyszer, amit rózsaszín takonynak álcáznak, mégis hányingerkeltő. Hallgatni kell róla, nem kell leerőltetni, akkor mindenki békén marad.
Ezért muszáj a bizonyítványt elhazudnia. Úgyis csak egy papír. Soha nem nézik meg rendesen a szülei. Egy pillantással végigmérik. Lehetne jobb is, teszik hozzá megszokásból. Mindannyian tudják, hogy nem lehetne. Ennyi telik tőle, ahogy a fociban is. Közepes mindenben, pedig apja vezérigazgató, két diplomával, anyja meg gyönyörű és népszerű, még a húga is különb, mint ő, pedig csak négyéves.
Az idén azonban nem fogják ezt mondani. Matekból bukni fog. Négy egyese és egy kettese van. Erre nem lehet közepest gondolni. Már látja, ahogy apja felszisszen, ahogy megtudja. Szemében megjelenik a becsmérlés tüzet váró parazsa, aztán átvált szilárd meggyőződéssé. Az ő fia nem tud többet produkálni. Eddig is tudta, nem új dolog, de a bukást nem kalkulálta be.
Marci nem állja a tekintetét. A hangját sem. Már volt része hasonlóban.
Még egyszer meg kell keresnie Éva nénit. Nem vihet haza karót. Az lehetetlen. Nem lett az.
Amikor megkapta a lapot, feketén-fehéren ott van rajta az elégtelen. Ezzel a szóval nem lehet hazamenni. Ez a bélyeg nemcsak éget, hanem nyomot hagy.
Nem ment haza. Edzésre sem. Kiült a sínek melletti padra és várt. Kikapcsolta a telefonját és üldögélt dideregve. Hideg volt. Fagyott rovátkákat szántott a földbe a téli alkonyat. Még csak négy óra volt, de sötétedett. Óránként két vonat jött. Öt felé már vörösre csípte arcát a szél. Fázott.
Felállt és mégis elindult haza. Szinte kifulladt, annyira sietett. Senki nem volt otthon. Még a húgát sem hozták haza az oviból. Aztán megjöttek. Előbb anyja Orsival, aki lázas volt. Jóval később az apja, aki közölte, hogy csak hazaugrott átöltözni, mert munkavacsora lesz az új cégtársaival. Anyja szájába harapott. Ezt gyakran tette, ha nem akarta kimondani, amit gondolt.
– Jól ment az edzés? – kérdezte a családfő futtában. Észre sem vette, hogy nem volt, hisz máskor sem az ő dolga volt ezzel törődni.
– Igen, ahogy szokott.
– A bizonyítvány? – kérdezte új nyakkendőt kötve.
– Az is rendben – hazudta színtelen hangon.
Apja rá se nézett. Piros orra, remegő teste láthatatlan maradt.
– Na, sietek, ne várj meg! – mondta a feleségének, aki gyógyszert próbált Orsiba erőltetni. – Hercegnőmre meg vigyázz!
Azzal már kinn is volt. Marci felsóhajtott. Ennyi volt. Kár volt aggódnia. Benyúlt a táskájába és egy mozdulattal odafirkantotta apja aláírását a gyűrött lap aljára.
