A kórház szörnyű hely, gondolta Rozi. Nem azért, mert nem részesült megfelelő ellátásban, azért se, mert nem volt ragyogó tisztaság körülötte, hanem a szenvedés miatt. Látta, ahogy magatehetetlen nénik várják a csodát, miközben vagy jöttek hozzájuk látogatók vagy sem.
Az egyik orvos azt mondta, a leletei jók, nem lát elváltozást, törése sincs, de szüksége lenne pihenésre. Egy éjszakát biztosan bent kell töltenie, aztán majd meglátják. Megpróbált nem izgulni, és nem félni, de a távoli jajgatások hangja még este se csillapodott, és a nyitott ajtókon át minden behallatszódott. A legjobban az zavarta, hogy nem volt meg a telefonja. Egyszerűen nem hitte el, hogy csak úgy kirepült a táskájából. Ha így történt, akkor búcsút mondhat neki. Mivel senkivel nem tudott beszélni, arra gondolt, talán Zoránt eléri, mert egy taxi számát könnyebb volt kiderítenie. Fejből egyik lányáét se tudta, ami miatt átkozta magát. Bezzeg régen, gondolta, amikor kapásból tíz volt a fejében. Élete első albérletének a telefonszámát még álmából felébredve is elhadarta. Elkényelmesedett a világ, nyugtázta, ami most nem volt kellemes élmény.
A vizit után, amikor felkelhetett, észrevette, hogy egy újság hever a szobatársa melletti szekrényen, szívesen elkérte volna, ha nem aludt volna. A nővérke, egy kezdő, többször ki-be sétált, hogy megkérdezze, minden rendben van-e, és egyszer csak megállt az ágya mellett. Tökéletes angolsággal fordult felé:
– Ne haragudjon, de meg kell kérdeznem, hogy ön Rozalia Renyi? A kórlapján nehezen tudom elolvasni – tette hozzá mosolyogva.
– Az vagyok.
– A nővérszobában van egy telefon, ami folyton csörög, és ha nem haragszik, megpróbáltuk kideríteni, kié. Felhívtuk az utolsó számot, és egy férfi vette fel. Azonnal itt lesz. Nem baj?
– Megvan a telefonom? – kiáltott fel Rozi. – Istenem!
– Meg, de összetört kicsit. Még használható! Hozom is azonnal, mert bizonyára el akarja érni a szeretteit. – Azzal sarkon fordult és elsietett. A beteg arcán földöntúli vigyor terült el. Az a nyüves kütyü, amit máskor csak szidott, most az aranynál többet jelentett neki.
– Rozalija! – kiáltott fel ekkor valaki, akinek hangjára öröm és ijedtség járta át egyben.
– Zorán! Te hogy kerülsz ide? – nézett rá boldogan, de azonnal elszégyellte magát. Pont ő! A fene egye meg a karmát, a véletlent és mindent együtt, gondolta haragosan.
– Felhívtak a kórházból, és elmondták, hogy én voltam az utolsó, akit hívtál, és így megtudtam, hogy baleset ért! Hogy érzed magad? Majd kiesett a szívem a helyéről, amikor… – Nem fejezt be, de arca mindent elárult.
Rozi elpirult, de öröme nem lehetett felhőtlen, mert bevillant neki Walter képe, és az a reggel, ami most nagyon távolinak tűnt. Az isten szerelmére, miért olyan bonyolult minden, gondolta századszorra is.
– El se hiszed, milyen boldog vagyok, hogy látlak! – nyögte ki az igazságot. Szíve megint furán vert, ami azt jelezte, hogy teljesen bolond, és már képtelen eldönteni, mit akar valójában.
– Jól vagyok! Ha minden rendben, biztosan hazamehetek holnap. Szerencsém volt, nem tört el semmim.
– Mi történt? Emlékszel rá?
– Nem igazán. El voltam magamban, túl sok dolog járt az eszemben, és valószínűleg nem figyeltem.
– Túl sok dolog? – kérdezte Zorán, és szomorkás mosollyal ült le az ágy melletti székre, de nem ölelte meg a nőt.
– Igen… Azt hiszem, nem jól irányítom az életemet, és most kaptam egy jelzést.
– Miért, mi lenne a megoldás? – A férfi nem bírta ki, Rozi keze után nyúlt. Sápadtabb volt, mint a beteg, aki egyik pirulásból a másikba esett.
– Ó, már ide is ért a fia! – kiáltott fel a fiatal nővérke, ahogy belépett a telefonnal a kezében. – Vidítsa fel a mamáját, rá fér. De adom is a telefont, és most már minden rendben lesz. Ha töltőre van szüksége, szóljon, van egy tucat a fiókban!
– Köszönöm! – rebegte az asszony és a „fiára” pillantott, aki nem jött zavarba. Ő annál inkább.
– Ne foglalkozz vele! Húszéves, ha van, neki mindenki öreg, akit lát! És ez így van jól! Inkább meséld el, mi bánt! – Zorán maga sem tudta, hogy az igazságot akarja-e hallani, vagy csak önmagát ámítja. Egyszerűen tetszett neki ez az asszony, de már kezdett visszavonulót fújni, főleg azért, hisz látta, amit nem kellett volna.
– Most nem szeretnék rossz dolgokról mesélni! Te hogy vagy? Találkoztál a lányokkal? Nem szedték szét a házad?
– Nem hinném, bár be kell vallanom, nem egyszerű teremtések. Különösen a legkisebb, de bocsánat, én nem fogom neked szapulni őket.
– Jól ismerem a három gráciát! És ne hidd, hogy ez nevelés kérdése! – Rozi a nap folyamán először elnevette magát. A mellette lévő ágyon ekkor felsóhajtott az idős hölgy, majd csend lett. Olyan volt, mint végső sóhaj, de nem fordultak felé. Zorán talán meg se hallotta, ő pedig nem mert. Még sose halt meg senki a közelében, és nagyon félt, hogy most viszont ez történt.
– Jól van, most megyek is, nem tartalak fel tovább! Biztosan beszélni akarsz velük, most, hogy tudsz. Kérsz valamit, a büféből?
– Egy méregerős kávét! És köszönöm! Köszönöm, hogy itt voltál! Ez többet ért, mint bármi az utóbbi időben. Értékes számomra a jelenléted.
– Valóban? – kérdezte a srác, és Rozi figyelmét nem kerülte el a szomorkás mosoly. Te jó ég, megsejtett valamit, jött rá ijedten. Persze el akarta mondani neki, hogy Walter az, aki hozzávaló, de már nem volt benne biztos. Zorán nem engedte el a kezét, hanem finoman megfordította és belecsókolt a tenyerébe.
– Sokkal jobban, mint sejtenéd!
– Hát majd kiderül… Megyek, hozok neked valami finomat, közben nyugtasd meg a lányokat! Pár perc és még beugrok!
– Várlak! Nagyon! – tette hozzá halkan, és már hívta is Esztert, de ő nem vette fel.
Réka következett, aki sokadjára szólt csak bele, és oly módon megrémült, hogy már bánta, hogy szólt neki. Zita maradt utoljára, de ő se volt elérhető. Mielőtt azonban még egy személyt keresett volna, visszatért Zorán, a jóképű, akinek arca visszakapta a színét, és szemében nem volt harag. Amíg a folyosón álldogált és várta sorát az automatánál, döntött. Nem fogja megemlíteni a csókot. Nem gyávaságból, hanem azért, mert úgy érezte, bárki tévedhet, vagy hozhat új döntést. A szíve mélyén azt érezte, hogy neki ehhez a nőhöz több köze van és lesz is, minthogy szemrehányást tegyen neki.
– Jönnek a lányok? Nagyon megijedtek? – kérdezte kedvesen. Ahogy lehajolt, fekete pólója alól kilátszott izmos hasa, és a beteg hirtelen jobban lett láttára. Eszébe jutott az az este, és már nem is értette, hogyan volt képes átadni magát a másiknak. A szenvedély az szenvedély, és mindegy, hogy fiatalabb vagy sem, neki rá van szüksége. Még a sors is besegített neki azzal, hogy őt küldte most hozzá. Elvette a kávét és ahogy belekortyolt, a fekete nedű úgy áradt szét a testében, mint élet vize.
– Nem értem el, csak az egyiket! Köszönöm a kávét, és a szendvicset is! Még meleg! Úristen, nem is tudtam, hogy ennyire éhes vagyok!
Azzal beleharapott, de úgy, hogy kis híján a torkára forrt mohósága. Köhögni kezdett, mire Zorán felugrott, és lágyan megveregette a hátát. Istenem, milyen finom illata van, gondolta Rozi, és újra, már ki tudja hányadik alkalommal döntött. Elég a bolondságból, elég a gyerekes kapálózásból. Ha az élet két kalácsot kínál, akkor nem kell mindkettőbe belecsócsálni, mert könnyen okozhatnak hasfájást. Választania kell, és örülnie a legkisebb morzsáknak is. Most viszont egy egész jutna neki, ha nem cseszi el.
A fiú ekkor megingatta a fejét, mintha a fejébe látott volna, és nyomott egy puszit a hajára.
– Mennem kell, de este még beugrok, ha nem bánod! No, meg ha beengednek!
Rozi teli szájjal bólogatott, és boldog volt. Nem fájt semmije, csak picit a szíve, de maga se értette pontosan, miért.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
