Ágnes (44 éves, pedagógus)
Több, mint két évtizede tanítok. Már nem azzal a lelkesedéssel teszem, mint régen. Nem, nem a pénz miatt, hanem azért, mert a szakma becsülete elpárolgott, még az a kevés se létezik, ami régen igen. Valaha a pap, az orvos, a tanító és a mérnök fontos személy volt a faluban, és ha a tanító előtt nem is hajbókoltak oly mértékben, mint az orvos előtt, mégis díjazták a tudását. Talán tojással, tyúkkal vagy épp egy kalapemeléssel, de nem vették semmibe. Ma más a helyzet.
Úgy gondolom, manapság már a pedagógus sem díjazza önmagát, a kollégái sem őt, ahogy a szülők sem, mert mindenki mindent jobban tud, vagy akar tudni. Mivel benne élek, látom, hogy a kollégáim ölik egymást, pedig még jó szót is alig kapnak, de helyezkednek, dörgölőznek és úgy értékelnek nyavalyás 10-20 ezerért, mintha az életük múlna rajta. Már az is baj, hogy nem olyanok jelentkeznek a pályára, akik ott akarnak maradni. Súlyos gond az is, hogy a bekerülés az egyetemre, igen kevés pontszámmal lehetséges. Miért? Miért adjuk alább, ha gyerekeink nevelése, oktatása a cél?
Szükség lenne arra, hogy csak azok kezdjenek bele, akik valóban elhivatottak, akiknek fontos ez a munka, de nem kell, hogy az életük legyen. A legtöbb szülő azt hiszi, hogy egy pedagógus mindig csak az ő gyerekével fekszik, kel. Másra se gondol, csak a tanításra, arra, hogy hogyan legyen hatékonyabb, és a Lidl-ben az alma mérése közben is rendelkezésre áll. No meg este, hétvégén, és ugrik, ha azt várja el tőle a szülő. Mindemellett minden kacatnak örül, amit a gyerekektől kap. Hazudhatjuk, hogy milyen bájos egy semmilyen bögre, egy gipsz mécsestartó, nem az. Akkor sem, ha a gyerek keze nyoma van rajta. Ezek két embernek fontosak, az anyának meg az apának.
El tudja képzelni valaki, hogy egy pedagógus nappalija gyerekrajzokkal van kitapétázva? Szeretné, de ugyan már!
Bögréjén az osztálya van és boldog minden gipszangyaltól, csorba mécsestől. Nem az, még akkor sem, ha mosolyog, ha azt állítja, hogy hű, de meg van hatva. Lódít, mert a társadalom elvárja tőle. Ilyesmit nem illik bevallani, mert egy pedagógus, döngöljék földbe, szidják, alázzák meg, akkor is hitesse el, hogy csodásan van? Szó sincs róla.
Fáradt, beteg, ingerült, van családja, a gyereke nem tökéletes, a férje félrelép, a szomszédja bosszantó, a barátai átverhetik. Egyszóval ember. Nehéz ezt megérteni, hiszen jó lenne azt érezni, hogy éjjel-nappal a problémák megoldásán dolgozik. Ha leül a tévé elé, sablonokat vág, ha közeledik az év vége, szívesen veszi, ha nem kap semmit, pedig még a pizzafutár is 500 vagy ezer forint borravalót kap…A pedagógus azonban nem kapjon. Ő dolgozzon örömből, lelkesedésből, és ne járjon neki semmi, legfeljebb a szája, miközben jutalmazzuk a fodrászt, a műkörmöst és a pillást. Mert ők megérdemlik.
A pedagógus nem annyira, hiszen meg merte mondani, hogy a gyerekünk hibás valamiben vagy hogy nem tökéletes. Ahogy mi sem. Ezt meg ki szereti hallani? Én most kimondom, mert jó lenne egyszer s mindenkorra megérteni, hogy akit semmibe vesznek, nem marad motivált és kedves. Őt is éri a külvilág, hat rá a politika, a család és a média, ahogy mindenkire. Hogy ezt kellemetlen hallani? Hogy nem ezt vártuk? Nem baj… A világ nem negédes, és hazudni nem kifizetődő, legfeljebb kínosan mosolyogni, ha épp művirágot kap karácsonyra vagy névnapra.
(Ez nem kiégettség, ez a valóság!)
Fotó: Pavel Danilyuk: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/jatszik-jatek-gyerekek-tanulas-8422255/
