Milla fagyott szívvel állt a szoba közepén, és nem akarta elhinni, amit hallott. Soha életében nem találkozott senkivel, aki pénzért ölt idegeneket. Olyanokat, akiket nem ismert, nem gyűlölt, csak éppen a haláluk jól jövedelmezett neki. Marcello, a nevetős, dögös pasi, akiért a szíve dobogott mostanában, aki úgy tűnt, vigyáz rá és talán szereti őt, nem volt több egy közönséges gyilkosnál.
Hogy nem vette észre? Miért nem volt neki gyanús? Míg erre a gondolatra jutott, azzal vigasztalta magát, hogy a fiú éppen attól volt vérprofi, hogy senki nem jött rá a terveire. Meghalt az a nő, utána a nagyapja, majd Anasztázia. Egy kicsit sok munkája akadt a Kaszásnak a családjukban…
Nem tudta, mit tegyen. Szóljon az apjának? Hívja a rendőrséget vagy szaladjon az anyjához, aki valószínűleg összeroppanna? Tehet-e egyáltalán bármit? Képtelen volt elhinni, hogy a srác őt is megölné, de kockáztatni sem akart. Még érezte parfümje illatát, fülében csengett a hangja, és azok a mondatok is, amelyek arra figyelmeztették, a gyilkosságok megbízóját ismeri. Vajon ki jöhetett számításba?
Az apja? De ő miért akarta volna holtan látni a szeretőjét, hiszen odavolt érte? Látta rajta, hogy megrendülten veszi tudomásul a halálát, talán tényleg szerette. Ki marad akkor rajta kívül? Maxi? Ugyan, hiszen ő gyerekes és infantilis, bár lapul benne némi ravaszság. Gonoszság viszont nem volt benne egy fikarcnyi sem.
Netán az anyja? Ő, aki a légynek se tudna ártani? Szereti a férjét, a maga módján a gyerekeit, Dániel papát is elviselte, és bár nem kedvelte Anasztáziát, megöletni biztosan nem szerette volna. Tudta, hogy majd úgyis visszamegy ahonnét jött, és ha ez így van, több vizet nem zavar. Akkor ki?
Sokáig gondolkodott, miközben egyre jobban fájt a szíve. Haza se kellett volna jönnie, hiszen azért ment el, hogy ne legyen tudomása családja piszkos üzelmeiről. Mégis itt van, megörökölte a céget, amelyhez nem fűlik a foga, és most már senki nem veheti el tőle. Nem is akarja, ahogy ő sem ezt az egészet.
Szabad akart lenni, messze távol élni az Arany Grifftől, a politikusoktól és a befolyásos emberektől, akiket apja körbe udvarolt, ő pedig hányni tudott volna tőlük. Lehajtotta a fejét, és érezte, amint a könny kicsordul a szeméből. Ekkor finom kopogás ütötte meg a fülét.
– Kislányom, ébren vagy? – kérdezte suttogva az anyja.
– Igen, gyere csak be!
Amikor az asszony belépett, Milla látta rajta, hogy egy szemhunyást sem aludt. A szeme alatti sötét karikák erről tanúskodtak. Mégis egyenes volt a tartása és a szája olyan vékonyra préselődött, hogy szinte nem is látszott. Vajon mit akarhat? Hosszan nézte, és várta, hogy kibökje jövetele célját. Fejével intett, hogy üljön le, de anyja észre sem vette.
– Milla, szerinted, mi történhetett? Tényleg meg akart halni az a vénasszony? – kérdezte.
– De anya! Azt hittem, valamelyest kedvelted!
Az asszony elfintorodott.
– Hogyan is kedveltem volna, mikor az volt a célja, hogy kiforgasson bennünket a vagyonunkból. Apádnak jár minden, ő dolgozott a legtöbbet, nem a nagyapád, és nem te, aki utálod az Arany Griffet.
Milla elsápadt. Ilyen támadásra nem számított, és ki se nézte anyjából, hogy ennyire szókimondó és erőszakos. A szemében volt valami olthatatlan gyűlölet, amikor Anasztáziát emlegette, de akkor sem telt meg melegséggel, amikor a lányát említette. Érezhetően egyet akart hallani, és efelől a lánynak kétsége sem volt.
– Apa!!! Mindig csak apa! Mondd, te nem gyűlölöd? Hogy tudod elviselni, amikor hatalmaskodó és mindenkin átgázol? Te is tudod, hogy önző, és szeretőket tartott! Én nem értelek téged…
– Nem baj! – legyintett a nő, és ismeretlen tűz villant fel a szemében. – Már az is baj, ha szeretem a férjem, a gyerekeim apját? Úgy teszel, mintha te és az öcséd hibátlanok lennétek! Majd idővel rájössz, hogy minden szerelmen vannak foltok, és nem rózsaszín és habos, ahogy a giccses filmekben.
– Eddig se hittem ilyesmit, nem vagyok már gyerek. De te úgy gondolkodsz, mint egy szerelmes tinédzser. Legutoljára akkor tudtam elviselni, hogy ennyit hazudjanak nekem, amikor kamasz voltam.
A lány hangja éles lett és kemény. Legszívesebben kihajította volna az anyját, aki sosem állt közel hozzá, de most, amikor megint túl vannak egy haláleseten, azzal keresi fel, hogy senki a világon nem érdemli meg a céget, csak a férje. Nem akart hinni a fülének.
– Nem várom, hogy megérts. Nem a te dolgod, inkább azt mondd meg nekem, mikor mész vissza Londonba?
– Ki mondta, hogy visszamegyek? – kapta fel a fejét Milla.
Az asszony tekintete elsötétült, de uralkodott magán, amikor meghallotta a gunyoros választ. Nem erre számított. Nem sokra tartotta a lányát, és most meglepődött.
Folytatjuk…
