(Kérdések, amelyekre nem érkezik érdemi válasz)
Vannak kérdések, amelyek azokhoz szólnak, akik érintettek benne, de nem akarnak, nem tudnak válaszolni. Közönyösek, fáradtak és elmenekülnek a valódi válaszok elől. Viszont a társadalom, és a benne élők keresik a megoldásokat, de nem igazán találják. Két megoldás van: vagy feladják, vagy belepusztulnak annak következményeibe, ahogy mások cselekednek, gondolkodnak, pontosabban nem teszik. Mindenki tudja, hogy öregszik a társadalom, hogy komoly gondot okoz a mai nevelési stílus, hogy egyre többen szenvednek sokak nemtörődöm, szeretetnek nevezett nemnevelése miatt. Egyszerűen múlnak az évek, a technika és a digitális világ átveszi a hatalmat az emberek lelke felett, ám ez egyelőre nem sokakat zavar. Kényelmi szempontból tökéletes, ha elengedik a gyerekük kezét, és félelemből, közönyből vagy érdektelenségből nem akarnak korlátokat felállítani. Ez nem liberális nevelés, ez esztelenség, lustaság és bizonytalanság. Ma a felnőtt társadalom jó része éretlen és gyáva, és semmiféle figyelmeztetést nem fogad el. Azt érzi, nem kell felelősséget vállalnia, és a gyerekének sem tanítja.
Mint egy bocsait féltő anyamedve áll az iskola és a gyereke közé, és nem mondja, hogy a feladatát mindenkinek rendesen el kell végeznie. Az iskola ma már nem a tanítás helye, hanem az elvárásoké, amely szerint egy szórakoztató közegnek kellene lennie, ahol a tudás magától kúszik a gyerekek fejébe, nincs lecke, feladat, nem kell tanulni, hanem ragad a tanulókra, mint a kosz. Hogy ez sosem volt így, fel sem tűnik, most legyen így és kész.
Nem érnek rá és nem is akarnak sem nevelni, sem konfrontálódni, csak várják a csodát, amely szerint csemetéjük egyszer csak csodásan teljesít, felveszik akármelyik elit helyre, csak túl sokat ne kelljen vele foglalkozni. Járjon különórára, ússzon, táncoljon, tanuljon nyelveket, csak ne legyen otthon, mert az fárasztó mindenkinek.
Jöjjenek hát a kérdések, amelyek valószínűleg költőiek, és azok is maradnak:
- Mégis kinek a feladata lenne megtanítani egy gyereket, hogy felelősséget kell vállalnia azért, ha nem csinálja meg a házit, nem pakol be rendesen a táskájába, ha otthon hagyja a felszerelését, ha nem tanulja meg a verset? Miért akarja ezt átvállalni ma a szülő, mondván, az ő hibája, összecsaptak a hullámok a feje felett, és ő nem tanította, nem pakolt be, nem hozta magával, nem cipelte a táskáját? A kérdés, hogy ennek mi az oka? Hogy jutott el odáig, hogy nem hagyja, hogy a gyereke szenvedje el a tettei következményét? Hogy fogja majd ez ilyen gyerek felnőttkorában megérteni, hogy nem tehet bármit következmények nélkül? Hogyan fogja megérteni, hogy a világ nem körülötte forog, és nem lesznek szolgálói, akit hibáztathat?
- Miért nem érti meg ma egy szülő, hogy azáltal, hogy csak másban látja a hibát, nem mentesíti gyerekét a felelősség alól? Mikor alakult ki ez a szolga magatartás, amely a szeretet és a lelkifurdalás következményeként elhiteti, hogy akkor jók, ha engedékenyek és nem szabnak határokat?
- Miért mentegetőznek folyamatosan a szülők, mondván, ők nem voltak topon az iskolai dolgokban, pedig nem is ők járnak iskolába?
- Miért hiszik, hogy azzal segítenek, ha hazudnak a gyereknek és saját maguknak azzal, hogy közlik, megvédik mindentől?
- Miért nem tudják elviselni, hogy gyerekük nem tökéletes és nem mindig, pontosabban csak egy szintig fejleszthető? Tudom, a szeretet mondatja ezt, ami szép is lenne, ha ezt a nagy óvást, figyelmet másra is kiterjesztenék, nemcsak az iskola támadására.
- Miért van az, hogy hazánkban fenyegetőzhet egy szülő, egy középiskolás tanuló, és mondhatja, hogy a tanár majd megüti a bokáját, ha nem ad jobb jegyet, ha nem áll készenlétben, ha nem elérhető minden percben?
- Hogyan jutottunk odáig, hogy a közösségi média kibeszélések forrása lett, és rendre írja meg mindenki a sérelmeit, de az okokat nem keresi, csak támad?
- Hogyan fordulhat az elő, hogy sokan, egyre többen nem akarnak nevelni, és az iskolát gyermekmegőrzőnek hiszik? Úgy gondolják, oda csak azért járnak, mert muszáj, és az iskola feladata, hogy minden egyes tanulónak a gondolatát ismerje, kövesse, hogy megtanítsa a mosdóhasználatra, vagy az ebédlőben viselkedni? Miért hiszik mind gyakrabban, hogy a szülői feladatokat nem kell elvégezni, arra való az óvoda és az iskola?
- Hogy fordulhat elő, hogy egy iskolás nem tud egyedül felöltözni, nem tud késsel-villával enni, hogy belemászik az ételbe, hogy szórakozásból gúnyol és bántalmaz másokat?
- Hogyan lehetséges az, hogy ma mindenféle ruházat megengedhető, nem beszélve a sminkről a műkörömről és a műszempilláról? Valóban ez a legfontosabb egy kilencévesnél vagy épp egy ötödikesnél? Tényleg figyelmen kívül kell hagyni egy intézmény jelzését, amelyben az áll, hogy a diák ruházata nem megfelelő? Ez nem a régi világ csökevénye, hanem annak megelőzése lenne, hogy a kamaszok ne egymás külsejével foglalkozzanak folyamatosan, bár egyébként is ezt teszik. De legalább a gúnyt megelőzhetnénk…
- Hogyan létezhet az, hogy a mai világban nincs értéke másnak, csak a márkás holminak, és a vágyak, törekvések és a célok másod vagy harmadlagosak?
Lehet mindezt félresöpörni, lehet nem meghallani, nevetni az öregedő pedagógustársadalom sirámain, de pontosan a fentiek mentén nőnek fel a gyerekek, bántják magukat vagy egymást, és jutnak el arra a szintre, hogy öngyilkosok lesznek, vagy nem tudnak kikeveredni a depresszióból.
Miénk a döntés és a felelősség is, ha tetszik, ha nem. Mi nevelünk és nem nevelünk, mi adunk telefont egy babakocsiban ülő pici kezébe. Mi hagyjuk tabletezni hosszú órákon át, mi mentegetjük és mentjük fel folyamatosan gyerekeinket. Ezek után ne csodálkozzunk és ne várjunk nagy tiszteletet és törődést.
