Volt idő (valahol a piramisok építése és a Dallas között), amikor az emberek egyszerűen elmentek valahová, beültek egy étterembe, elolvastak egy könyvet, sőt sokat, megnéztek egy filmet és utána véleményt alkottak. Saját véleményt, amelyek bizonyos érzések után kristályosodtak ki bennük. Ma már az élmény előtt megszületik bennünk az ítélet, csak épp nem a sajátunk.
Az a hotel, orvos, könyv, tengerpart milyen? – kérdezik az amberek nap mint nap, és érthetetlen, miért. Honnan tudná egy idegen, hogy nekem mi tetszik, hogy nekem megfelel-e az, ami neki? Ha az ő fogát jól húzta ki a fogorvos, akkor szerinte mestere a szakmájának. Ha nem, akkor kontár? Tényleg annyira jó-e sorozat, kérdezzük, miközben az egyik halálosan unta a Trónok harcát, a másik élete legjobbjának tartja?
Szinte nincs döntés, amit ne delegálnánk a médiának. Idegen emberektől várjuk, hogy megmondják nekünk, hová utazzunk, kit szeressünk, hogyan neveljünk? Miért hiszünk nekik jobban, mint azoknak, akiket ismerünk? Mi a fene történt időközben az emberiséggel?
A modern ember bármennyire szeretné hinni, nem kíváncsi, hanem bizonytalan. Nem akar rosszul dönteni, mintha az elkerülhető lenne. Nincs ideje energiát vesztegetni a keresésre, és ezért kérdez. A média azt az illúziót adja meg neki, hogy ha sok véleményt elolvas, elkerülheti a csalódást. De az élet nem így működik. A legjobb filmek, városok, országok gyakran megosztók, hiszen vannak, akik belepusztulnak az unalomban a moziban, de te abban az étteremben is megélheted életed legszebb estéjét, amit mások lehúztak. Nincs objektív lista, nincs kollektív ítélet, hiszen nincs olyan esemény, tárgy, ember, jelenség, ami a világon mindenkinek tetszene.
Marilyn Monroe óriási szexszimbólum volt. Ragyogó mosolya, csodás alakja sok nőt és férfit varázsolt el. De voltak, vannak ma is olyanok, akik nem értik, mi a csudát evett rajta mindenki.
A pszichológusok szociális bizonyításnak hívják azt a jelenséget, amelyben helyesnek és értékesnek gondolunk valamit, amit sok más ember is annak tart. A náci pártnak is sok tagja volt Németországban, és Hitlert is rengetegen tartották remek vezetőnek, mégis egy szörnyeteg volt. A közösség követése biztonságot jelent egyeseknek, de bent bégetni a sorban a többiekkel együtt nem mindig a jó utat mutatja.
A digitális zaj óriási, és egyre több ember veszíti el önmagát, és hagyja elveszni belső hangját. Manapság véleményeket böngészünk mielőtt bármit is tennénk, és hagyjuk, hogy a videók, az értékelések, az influenszerek mondják meg, jó-e nekünk egy hely vagy egy termék. Mire odaérünk egy városba, már nem azt nézzük, milyen, hanem hogy megfelel-e annak, amit olvastunk róla. Lassan, de folyamatosan tűnik el a saját ízlés. A túlzott véleménykérés nem pusztán kíváncsiág. Mély pszichológiai okai vannak.
Az emberek rendkívül félnek a hibáktól. A közösségi platformokon mintha mindenki tudná a tutit, jobban élne, jobb helyeken járna. Emiatt sokan döntési bizonytalanságban tengnek-lengnek. Félnek egyedül dönteni, ezért egy lakás kifestése, egy új kabát, egy költözés is lehet kérdés, miközben az ismeretlen kommentelők semmit nem tudnak rólunk.
A tömeg véleménye nem egyenlő a bölcsességgel, ám a nyugodt, árnyalt gondolkodás sokak számára nehézkes. Ha valaki egy átlagos filmre azt írja, élete legjobbja, szaladunk megnézni, ahogy egy könyvet megvenni, amelyet zseniálisnak titulálnak. Nincs középút. Attól félünk.
A ma embere előre ellenőrzött, legyártott, biztonságos életet akar élni. Pedig a szerelem, az utazás, egy kapcsolat sosem optimális. A tapasztalathoz bátorság kell, ami sajnos kiveszőben van. Pedig attól leszünk MI, ha merünk választani, dönteni, ha nem állunk be a sorba. Muszáj a világban tájékozódnunk, viszont nem muszáj helyettesíteni más véleményével a sajátunkat. A saját benyomásunk, megérzésünk a legfontosabb, nem, amit a tömeg béget.
És ha csalódunk? Nem az lesz az első és az utolsó. De végre átélhetünk valamit, amit mi alkottunk. Nem más, nem idegenek, hanem MI magunk. Mernünk kell annak lennünk, akik vagyunk.
