Aki látta az Esőember c. filmet, talán úgy hitte sokáig, hogy a történet megható, különös és meseszerű. Egy autista férfi, aki képes megszámolni pillanatok alatt a földre hulló fogpiszkálókat, aki az összes könyv, összes oldalára emlékszik, amelyet a kezébe vett, és memóriája szinte végtelen. Képességei emberfelettiek, miközben hétköznapi dolgokban nem boldogul. A film mögött azonban egy valódi ember áll tele magánnyal, kiszolgáltatottsággal és törékenységgel. Ő volt Kim Peek, akinek szívmelengető történetére csodaként tekintett a világ.
1951-ben született az Egyesült Államokban, és már születése pillanatában megállapították az orvosok, hogy súlyos fejlődési rendellenességgel rendelkezik. Szüleinek azt javasolták, hogy helyezzék el egy intézetben, mert úgy vélték, a fiú sose lesz képes önállóan gondoskodni magáról. A huszadik század közepén rengeteg család gondolta úgy, hogy azokat a gyerekeket, akik eltértek az átlagtól, el kell rejteni a világszeme elől, mert megérteni úgyse fogja őket senki, és boldogulni meg képtelenek lesznek az életben. Megérteni alig akarta őket valaki, hiszen az autizmust, mint olyat, nem ismerték behatóan. Kim Peek apja, Fran azonban hitt abban, hogy fia több egy egyszerű, de rettenetes orvosi diagnózisnál.
Kim már kisgyermekként könyveket memorizált, később pedig több ezer kötet tartalmát tudta fejből. Szó szerint fel tudta idézni őket, ahogy térképeket és telefonkönyveket vagy épp sporteredményeket is. Azt mesélték róla, hogy képes volt egy könyv két oldalát egyszerre olvasni: egyiket a jobb, a másikat a bal szemével. Miközben az emberek arról suttogtak, miféle szerzet és tisztában voltak zseniális képességeivel, a férfi alapvető dolgokkal nem boldogult. Nem tudta egyedül begombolni az ingét, nehezen mozgott és a szokások uralták minden pillanatát.
A Rain Man (Esőember) éppen emiatt vált sokkal többé, mint egy sikeres film. A történetben Raymond figurája, akit Dustin Hoffman alakit zseniálisan, nemcsak egy furcsa zseni, hanem egy olyan ember, akit a társadalom nem tud megemészteni. Nem illik bele a keretekbe, nem tud normálisan létezni. Filmbeli testvére sem lát többet sokáig benne, mint eszközt, amely képes pénzt keresni. Tom Cruise ellenszenves figurája csak lassan alakul át emberivé, amikor megérti, hogy az emberi méltóság nem váltható pénzre.
A film bemutatása után megnőtt az érdeklődés az autizmus iránt, különösen a savant-szindróma fényében, mert ezt a kettőt sokan összemossák. Kim Peek nem a klasszikus értelemben vett autista volt, mert állapota máig részben orvosi rejtély maradt. Agyában hiányzott a kéregtest, az a terület, amely összeköti a jobb és a bal agyféltekét. A tudósok tanulmányozva őt jöttek rá újra meg újra, hogy milyen keveset tudunk az emberi agy működéséről.
Visszatérve a filmbeli szereptől a valóságba, meg kell említenünk azt is, hogy Kimet fantasztikus kapcsolat fűzte apjához, aki nem sztárt akart faragni a fiából, hanem egyszerűen szerette őt. Ennek a szeretetnek lett a következménye, hogy nem került intézetbe, hanem egy olyan emberré válhatott, akit az egész világ megismert. Az ő élete nemcsak filmes inspiráció, nemcsak tudományos szenzáció, hanem egyféle tükör is. Tükör arról, hogyan bánik a társadalom az olyanokkal, akik különböznek. Néha az emberi lélek a legfurcsább formát ölti fel, és mutatja meg, hányan és hogyan lehetünk mások.
A világnak pedig meg kell tanulnia elfogadni a csodabogarakat is. Mindannyian érdekesek vagyunk, ki ezért, ki azért. Kim Peek története arra tanít minket, hogy a bennünk lévő képességek végtelenek, ahogy az agy működése is. Mégis törékeny és gyorsan pusztuló testben vagyunk kénytelenek élni, amelyben egyszerre kell embernek és különcnek lennünk. Ha merünk és ha vannak, akik nem akarják elnyomni képességeinket.
Lehetünk bárkik és bármilyenek, szükségünk van megbecsülésre, tiszteletre és elfogadásra.
