Ha van film, amit minden negyven feletti nőnek fel kellene írni receptre, akkor ez az. Ez az alkotás nem csupán egy nőről szól, sokkal inkább egy belső utazás, amely felemel, és nem enged visszazuhanni.
Egy film a magányról, a kiüresedett életről, a szeretet utáni vágyakozásról és az újrakezdésről…Arról, hogy bátorság nélkül nem érdemes élni. Miközben peregnek a filmkockák, előbb-utóbb rájön a kedves néző, hogy milyen gyáván sétál át az életen, és ettől időnként elszomorodik.
Agnetha egy 49 éves nő, halál átlagos. Valódi női testtel rendelkezik, amely itt-ott párnázottabb a kelleténél, haja sem frissen fodrászolt, és olyan helyen dolgozik, ahol még az unalom is unatkozna. Gyerekei felnőttek, csak akkor keresik, ha pénzre van szükségük. Férje tipikus férj, aki 50 körül úgy érzi, a B oldal forog, de neki nem szabad hagynia, ezért futni kezd. Nincs sok mondanivalója felesége számára, aki magányában eszik és álmodozik. A francia sajtok és borok világában Provence-ban képzeli magát, ahová egész életében vágyakozott. Természetesen nem jutott el. Ám amikor egy nap kiteszik munkahelyéről, megpályázik egy au pair állást, amelyre megkapja a pozitív választ. Nekivág, bár semmit nem csinál jól önmaga és a férje szerint, szétszórt, nem boldogul idegen helyen, és mindenét elhagyja. Egyedül főzni szeret, de hívja Provence és egy svéd férfi, aki feladta a hirdetést.
Hihetetlen képi világ tárul elénk, amikor megérkezik a régi kolostorba, ahol egy különc, idős, meleg férfi fogadja rémülten, aki nem vágyott dadusra, de őt is csőbe húzta a hirdetés feladója.
Két ember a múlt sebeivel, a jelen kilátástalanságával, a szeretetet utáni sóvárgásával barátságot köt. Mindeközben a film zenéje csodás hátteret rajzol mögéjük. Ez az a mű, amely alatt sír és nevet is a néző, és az jár a fejében, hogy mennyire, de mennyire nem ismerjük a másikat, mennyire nem tudunk semmit az emberi lélekről, de önmagunkról sem.
Agnetha, aki nem sminkeli magát, ortopéd cipőben jár, és egy csúnya, semmitmondó, zöld cipzáras felsőben takargatja magát, lassan rájön arra, hogy az élet gyönyörű, és bárki lehet az, ha nem bántja önmagát. Mert bár a test ritkán tökéletes, egy életen át szolgál bennünket, mi pedig szidjuk, ócsároljuk, takargatjuk és ami a legrosszabb, szégyelljük. Mindez azonban szomorú és felesleges.
Az emberi élet folyamatosan változik és alakul. És nekünk is változnunk kell – sugallja minden jelenet.
Ha megnézzük Agnetha történetét, csendesen mosolygunk, és rájövünk, mennyire jó élni és mennyire nem szabad ítélkezni, ugyanis nincs olyan ember, aki ne cipelne fájdalmas terhet.
Csendes, érzékeny emberi méltóságról mesél nekünk, miközben megértjük, hogy a valóság nem mindig az, amibe beleerőszakoljunk magunkat mondván, nekünk csak ennyi jutott.
A film egy üzenet, amely nem tanít, nem irányít, de ha átengedjük magunkat neki, akkor szórakoztat, és megérteti velünk, hogy az élet igenis lehet csodás, lehet más, mint a megszokott. Ha bátrak vagyunk és ha valóban merünk lépni. Először csak egyet…
A Netflix egyik legszebb alkotását ajánlom szívből mindenkinek! Valóban gyógyító!
