Nem hittem, hogy sikerül elaludnom. Liza szerint motyogtam és sírtam álmomban. Hiába próbált felébreszteni, csak azt soroltam, hogy hagyjon békén. Reggel nem emlékeztem semmire.
Tíz órakor kellett gyülekeznünk a tónál. Épp ott. Azaz nem messze, de szerintem a homokban még ott volt a lábnyomunk, amikor benyomult a csapat. A lábam már nem fájt, de minden egyebem igen. Egy falatot sem tudtam lenyelni reggelinél. T-t nem láttam, ami nem volt szokatlan, máskor se ült közénk kora reggel. Olyankor Erika nénivel és a férjével tervezte a napot. Máskor nem érdekelt volna, de aznap látni akartam az arcát.
– Te bőgsz? – nézett rám Liza döbbenten. – Mi bajod van?
– Semmi! – feleltem gyorsan.
– Akkor azonnal hagyd abba, mielőtt rád szállnak a többiek! – suttogta. – Inkább egyél valamit.
– Oks! – hagytam rá, de nem nyúltam a kenyérhez.
A reggeli után igyekeztem eltűnni a házunkban, ami nem ment könnyen. Majdnem fellélegeztem, amikor megjelent „kedvenc” faggatóm, és lenyomott az ágyra.
– Elég ebből! Mondd el, mi van veled! És ne kamuzz!
Csak bámultam magam elé.
– Mindjárt mennünk kell… Szent szar! – suttogta egyszercsak. – Te is? – Láttam az arcán, hogy rájött. Tisztában van a helyzettel.
– Igen – feleltem.
– De hát tudtad, milyen! Mindenki tudta. Hogy lehettél ilyen ostoba?
– Nem kell a szidás. Elég a magam baja. – Hangom megkeményedett. Megint sírni kezdtem.
– Jól van, ne haragudj, te idióta. Most mit tegyünk? Szóljunk Erika néninek?
– Ne! Csak azt ne! Nem hinne nekem!
– Miért ne hinne? Biztosan sejti, hogy T. milyen. Vagy tudja.
– Épp azért. Barátok. Vagy képtelen lenne elfogadni…
– Nem mindegy neki?
– Liza, te is naiv vagy, de csak engem piszkálsz. Azt gondolod, hogy majd miattam lépni fog? Hogy majd kérdőre vonja T-t és kirúgja, netán feljelenti?
– Nem tudom. De hát kiskorú vagy. Ő meg egy felnőtt.
– Úgy beszélsz, mint egy nyomozó.
– Ne feledd, hogy anyám testvére az. Még akkor is, ha hozzánk jön. Minden pillanatban úgy viselkedik. Ragadt rám valami…Mondtam már, hogy pár éve én is rendőr akartam lenni?
Felnevettem. Még így rosszkedvűen is viccesnek találtam a vézna, alacsony Lizát, mint rendőrt.
– Elmondod mi volt? – Ült le mellém, és átölelt. Erre kitört belőlem a zokogás, és nagyjából elmondtam az egészet. Nem részletesen, arra képtelen voltam.
– Istenem… – suttogta. – A rohadék. Hiszen felesége van, és mi gyerekek vagyunk.
– Erika néni szerint nem. Ő mindig azt mondja, a lelkünk felnőtt, és a testünk hamar követi, csak épp sokan nem akarják észrevenni, ha egy kamasz kibújik a lárvaságból.
Legszívesebben elhánytam volna magam ettől a gondolattól. A lárva széttette a lábát, a lárvát megdugta valaki, akiért rajongott. A lárva szerelmes volt egy királyfiba.
– Laura! Muszáj szólnunk Erika néninek. Ő vezeti a tábort. Ha nem szólunk, akkor meg az lesz, hogy mással is megteszi.
– Mással, aki hagyja.
– Vannak nálunk fiatalabbak is. Tudod, hogy Sára mesélte egyszer, hogy vele is túl kedves volt pár éve… De ő megijedt.
– Már ha ez igaz…Lehet, hogy hazudott.
– Miért hazudott volna?
– Mert szeret lódítani. Emlékezz a lopásra! Azt még láttuk is.
– A plázában?
– Hol máshol?
– Jó, de akkor tízévesek voltunk. És az anyja ott volt vele.
– Menjünk el Erika nénihez! Kérlek!
– Ne, még várjunk! Majd délután, jó?
– Laura! El kell mondanod neki. Ott leszek veled, ne félj!
– Annyira ostoba voltam.
– Már nem fontos. Csak mondd el!
Felálltam. Nagy levegőt vettem, és mire megszólaltam volna, már T. ott állt a házunk ajtajában, és mosolygott. Szépen, kedvesen és vidáman, mintha este semmi se történt volna.
Folytatjuk…
