A szivárvány a béke, a szépség és a remény szimbóluma. Ott van meséinkben, a gyerekkori rajzokon, és a nyári záporok utáni örömteli csodálkozásban is. A természet ajándéka.
Egyesek azonban már nem színeket látnak benne, hanem kizárólag politikai üzenetet. Vajon ma egy pad hazánkban miért csak barna lehet? Miért ne lehetne színes, vidám anélkül, hogy egyesek megrongálnák, mert úgy hiszik, valami „rosszat” közvetít.
A világ mindig is sokszínű volt, ahogy a természet és az emberek is. Különbözőek vagyunk életkorban, személyiségben, hitben, származásban, álmainkban és félelmeinkben. Éppen ezért szomorú, ha valaki, egy sokszínű padot fenyegetésként lát, A színek önmagukban nem válnak politikai üzenetté.
A szivárvány azonban fontos szimbóluma lett az LMBTQ közösségnek. A jelképek azokban mindig változnak, új jelentéseket kapnak, miközben a régit se veszítik el. Attól, hogy egy szimbólum egy közösség számára az elfogadást és az egyenlőséget jelenti, még nem szűnik meg a természet szépségét ábrázolni, vagy a reménynek jelképe lenni.
Itt érdemes kimondani valamit, ami ma Magyarországon sok indulat forrása: melegnek lenni nem bűn.
A homoszexualitás nem betegség, nem fertőzés és nem veszély. Ahhoz, hogy egy emberről megtudjuk, jó-e vagy rossz-e, nem kell tudnunk a szexuális orientációjáról. Amióta világ a világ voltak olyan emberek, akik mások voltak, és a társadalmi előítéletek szabták meg, hogyan bánunk velünk. Sokan lesznek és lettek öngyilkosok azért, mert környezetük nem tudta elfogadni őket. Pedig jól tudjuk, hogy az emberek szeretetre és elfogadásra vágynak, sokan hirdetik a könyörületet, megbocsátást, de a gyakorlatban mást tesznek.
Nem egy esetben fordul elő, hogy valaki megöli gyerekét, vagy „csak” kitagadja, mert szerinte nem „normális”. A normális azonban az, amit kinevezünk annak. Ha holnaptól a ragyogó kék szem lenne gyanús, akkor megbélyegeznénk minden kékszeműt? Vajon miért akkora baj az, hogy ki mit csinál odahaza, hogyan él? Kik vagyunk mi, akik megmondjuk, ez a helyes, ennek így kell lennie? Ha kizárnánk a világból a meleg embereket, akkor sose ismertük volna meg Freddie Mercuryt, Oscar Wilde-ot, Jodie Fostert, Márkus Lászlót, Antal Imrét és még sorolhatnánk. Még Himnuszunk szerzője sem volt heteró.
Azon mindenképpen érdemes lenne elgondolkodni, hogy mi zavar bennünket annyira két azonos nemű ember kapcsolatában? Miért érzik oly sokan, hogy csak az a normális, amit ők annak hisznek? Kérdezzük meg néha olyan embereket, akiket bántanak, hogyan dolgozzák fel a fájdalmat, hogyan viselik az elutasítást, és kárjük meg, hogy meséljenek nekünk arról, hogy vajon természetes-e az, hogy megalázzák őket.
Azok, akik erre teli szájjal ordítanak, azok gondoljanak arra, hány szülő bántalmazza vagy öli meg a gyerekét keserűségében, bosszúból vagy mert bántani akarja házastársát. Pedig ezekben a kapcsolatokban az anya nő, az apa férfi. Hogy léteznek másféle emberek, hogy vannak, akik genetikailag más testben születnek, hogy vannak, akiknek nem fejlődtek ki a nemi szerveik, már szót se érdemelnek, mert a legtöbben ezekre a dolgokra nem akarnak figyelni, csak átkozódnak és fenyegetőznek.
A társadalomnak persze joga van vitatkozni, joga van eltérő nézeteket vallani, de embereket kinevetni, megalázni, kirekeszteni senkinek sincs joga.
A szivárvány sokszínűsége nem fenyegetés, de a szürkeség az. A vihar után, amikor megjelenik az égen, nem kérdezi, ki miben hisz vagy hogyan él. Egyszerűen csak van, és arra emlékeztet bennünket, hogy a színek egységet alkotnak, ahogy az emberek sokasága is bolygónkon. Így kellene, hogy legyen ez idehaza is, és akkor talán kevésbé gyűlölnénk azokat, akik, akik nem hasonlítanak hozzánk.
