2024 decemberében egy fiatal iráni lány énekelni kezdett nyilvánosan, fedetlen hajjal és ebből a pár percből világhírű történet kerekedett. Lehetne ez egy sikertörténet kezdete is, de nem Iránban, ahol szigorú szabályok vonatkoznak a nőkre.
A fiatal művésznő 1997-ben született Nowshahr városában. Már kamaszkorában zenét tanult, később rendezői diplomát szerzett. A népzene világában mozgott otthonosan, és szeretett volna kitűnni a tömegből, mint minden fiatal lány, aki meg akarja mutatni magát a világnak. Iránban azonban a nők művészi szabadsága korlátozott.
Parastoo Ahmadi pontosan tudta, hogy ha nyíltan szembe megy az előírásokkal, komoly következményekkel számolhat. Éneke során nem viselt hidzsábot, de közönsége nem láthatta, mert nem volt. Se színpad, se taps. Csak egy fiatal nő egy történelmi helyszínen, aki énekelt. Örömből. A koncert előtt azt mondta, azoknak szól éneke, akiket szeret, mert ezt a jogot nem hajlandó feladni. A felvétel villámgyorsan elterjedt és rövid időn belül milliók láthatták. Az üzente, hogy egyszerűen és szabadon akar élni.
A hatóságok azonnal reagáltak. Őrizetbe vették és eljárást indítottak ellene. Segítőit szintén letartóztatták.
Ez év júniusában Parastoo Ahmadit és több munkatársát 74 korbácsütésre ítélték, valamint eltiltották az utazástól és a nyilvános énekléstől.
A világ számos pontján a művészi kiteljesedés egyenlő a szabadsággal. Lehet ez egy dal, festmény vagy kiállítás, de az énekesnő esetében csak a bűn számított, amelyet éneklésével és ruházatával követett el. A közösségi médiában sokan nevezték túl bátornak, hiszen tudta, hogy amit tesz, nem marad megtorlás nélkül.
Lehet, hogy ezután jelentősen korlátozzák majd fellépéseit, az is lehet, hogy megpróbálják elnémítani, de Parastoo megmutatta a világnak, hogy nem lehet elhallgattatni. Egy szabad iráni lány maradt és marad is élete végéig. Miközben azok, akik habzó szájjal kimondták rá az ítéletet, sose lesznek többek, mint korlátolt, hithű szolgái egy rendszernek.
Vannak nők, akik olyan történettel lépnek a világ színpadára, amelyet nem lehet elfelejteni. Olyanok, akiknek fontosabb a szabadság, az önkifejezés, mint bármi. Nők, akik szeretnének úgy élni, ahogy férfiak, egy olyan országban, ahol elnyomás és vakbuzgóság uralkodik.
Joggal kérdezhetjük, vajon megúszhatja a korbácsolást? A válasz egyszerű: nem. Az iráni, férfiak uralta társadalomnak példát kell statuálnia, nehogy hozzá hasonlóan mások is rájöjjenek arra, hogy egy férfi se különb náluk csak azért, mert annak született. Egyetlen férfi se jobb, becsületesebb és igazabb csak azért, mert biológiailag különbözik a nőktől. Milyen gyalázatos ez a nézőpont!
Mi, akik Európában élünk, fel se tudjuk fogni, milyen szerencsénk van azáltal, hogy tanulhatunk, szabadon énekelhetünk, és olyan ruhákban járhatunk, amilyenekben a kedvünk telik. Mindemellett a mi problémaink bár nem azonosak, de hasonlóak, pl.: azonos teljesítményért férfiakkal azonos bérezést szeretnénk, vagy azonos elvárásokat minden téren.
Ahmadi meg fogja kapni a büntetését, mert szembe mert szegülni az iráni állam törvényeivel, amelyeket olyan férfiak alakítottak ki, akik valamilyen félremagyarázott, elavult és hitre támaszkodó tételekkel támasztják alá a nekik járó jogokat.
Borzasztó arra gondolni, hogy a szabadság mennyire nem létező fogalom egyes országokban nekünk, nőknek.
