Az iskolai bántalmazások nyomai sajnos nem múlnak el egykönnyen. Vannak, akik azt gondolják, a gyerekkor kellemetlen epizódjai, amikre nem szívesen emlékezünk, de a valóság más. Az ismétlődő megaláztatások, a kiközösítés és zaklatás hosszú árnyékot vethet a felnőttkorra is. Sokszor olyan emberek hordozzák magukban, akiket kiegyensúlyozottnak, magabiztosnak hiszünk.
Van egy kedves sorozat a tévécsatornákon, amely egy Monk nevű zseniális nyomozó mindennapjait követi. Bár Adrian Monknak rengeteg lelki sérülése van, az egyik részben felkeresi egy régi osztálytársa, aki vezető beosztásban dolgozik és segítségét kéri. Ő az a srác, aki Monk fejét a vécékagylóba nyomta többekkel együtt az iskolai évek alatt és a lehető legtöbb módon bántotta. A nyomozó, aki sikerei csúcsán van, akit elismeréssel figyelnek társai, azonnal visszavedlik gyerekké, és nem tudja megérteni, hogy már nem az iskolai falai között vannak. Úgy hiszi, hogy azt a beképzelt, nagyszájú és erős fiút látja viszont, aki őt megalázta. Nem akarja elvállalni az ügyet addig, amíg asszisztense rá nem veszi, hogy nézzen szembe a sérelmeivel. Természetesen a régi iskolatárs már alig emlékszik valamire, és azonnal gyerekcsínynek minősíti, miközben Monk remeg és fizikailag is rosszul van a jelenlétében.
Egy negyvenhatéves nő egy interjúban így fogalmazott: Ha találkozom egykori osztálytársaimmal, még mindig ugyanazt érzem. Összeszorul a gyomrom, pedig már több, mint húsz éve történt minden.
Az emberi agy érzékenyen reagál az elutasításra. Gyerekkorban a kortárs közösség véleménye rendkívül jelentős. A gyerek azt éli meg egy kizárás kapcsán, hogy ő nem jó, nem elég szép, nem érdekes. Ezért nem lehet azzal nyugtatni, hogy menjen onnan, keressen más barátokat. Mivel úgy gondolja, vele van gond, nem azokkal, akik nem kedvelik, mindez sajnos a személyiségének részévé is alakulhat. Beépülhet az önképébe.
A felnőttkori önbizalom a gyerekkor visszajelzéseiből alakul ki. Abból, ahogy beszéltek velünk, ahogy bántak, és abból, hogy mennyire éreztük magunkat elfogadottnak. Azok a felnőttek, akiket semmibe vettek annak idején, később nem mernek jelentkezni egy jobb pozícióba, nem kérnek fizetésemelést, nem mondják ki a véleményüket. Folyamatosan attól tartanak, hogy lehull róluk a lepel és környezetük rájön, mennyire értéktelenek.
A felsoroltak párkapcsolati gondokhoz is vezethetnek. Vagy túlságosan alkalmazkodnak, vagy épp nem engednek közel senkit. Mások a konfliktustól rettegnek, és félnek attól, hogy bármikor lecserélhetik őket.
Fontos megemlíteni, hogy nem minden történet végződik ugyanúgy. Sokan épp ezek a nehézségek miatt válnak érzékeny, empatikus és segítőkész emberekké. Közülük kerülnek ki gyakran a pedagógusok, pszichológusok, segítők. A seb nem tűnik el teljesen, de idővel bölcsességgé alakulhat.
Szülőként is megélhetünk hasonlókat, amelyek bűntudatot ébreszthetnek bennünk. De NEM kell tökéletesnek lennünk, csak jelen kell lennünk gyerekeink életében. Olyan szülők legyünk, akik komolyan veszik gyerekeik érzéseit, akik nem söprik félre azzal, hogy majd elmúlnak.
A mostani gyerekek is lesznek negyvenévesek, nem hagyhatjuk, hogy ugyanazokat a sebeket hordozzák, amiket mi. Sokszor elég egy kedves szó, egy időben érkező segítség, és minden megváltozhat.
Talán egy egész élet is.
Fotó: Tima Miroshnichenko: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/ules-iskola-diakok-tanulas-5428003/
