Kevés mondat hangzik szebben egy szülő szájából, mint az, hogy a lányom a legjobb barátnőm vagy az, hogy a fiammal mindent megbeszélünk, nincs köztünk titok. A modern szülőség egyik legvonzóbb eszménye lett az egyenrangú, baráti kapcsolat a gyerekkel. Mintha a sikeres nevelés végső bizonyítéka az lenne, hogy a gyerek nemcsak szereti a szüleit, hanem a barátjának is tekinti őket.
A pszichológusok egy része szerint itt kezdődik a probléma, mert a gyermeknek nem barátra van szüksége, hanem szülőre. A különbség első pillantásra jelentéktelennek tűnhet, valójában azonban egy egész életre hatással lehet arra, hogy a gyerek hogyan gondolkodik önmagáról, hogyan alakít kapcsolatokat, és mennyire lesz képes megállni a helyét a világban. A barátság egyenrangú kapcsolat. Két ember kölcsönösen támaszkodik egymásra, megosztják egymással a gondjaikat, vigasztalják egymást, tanácsot kérnek egymástól. Egy szülő és egy gyermek kapcsolata azonban természeténél fogva nem egyenrangú. Nem is lehet az. A szülő feladata nem az, hogy népszerű legyen. A szülői feladatok közé tartozik, hogy biztonságot teremtsen, meghallgasson, megvigasztaljon és nemet mondjon, ha kell.
Az a szülő, aki mindenáron a gyereke legjobb barátja akar lenni, gyakran észrevétlenül elkezdi kerülni azokat a helyzeteket, amelyekben szülőként kellene viselkednie. Nehezebben állít fel szabályokat. Nehezebben vállalja a konfliktusokat. Fél attól, hogy a gyermeke haragudni fog rá. Fél attól, hogy elveszíti a közelséget, pedig a gyerekeknek nem olyan felnőttekre van szükségük, akik mindig kedveltek akarnak lenni, hanem olyanokra, akik akkor is képesek vezetni őket, amikor ez népszerűtlen. A legnagyobb veszély azonban nem is itt kezdődik, hanem ott, amikor a szülő saját magányát, félelmeit vagy érzelmi terheit kezdi megosztani a gyermekével. Egy válás után az anya esténként a tizenhárom éves lányának panaszkodik a volt férjéről. Egy magányos apa a fiától vár lelki támogatást. Egy sérült házasságban élő szülő a gyermekét avatja bizalmasává.
Ilyenkor a szerepek lassan felcserélődnek. A gyerekből vigasztaló lesz, egyfajta lelki támasz. Pótpartner. A pszichológia ezt parentifikációnak nevezi: amikor a gyermek olyan érzelmi felelősséget kap, amely valójában a felnőttek feladata lenne. Az ilyen gyerekek gyakran rendkívül érettnek tűnnek. Megértőek, segítőkészek, érzékenyek mások problémáira. A környezet sokszor példaként állítja őket mások elé. Senki sem látja, hogy közben valami fontosat elveszítenek. A jogot ahhoz, hogy egyszerűen csak gyerekek legyenek. Ennek az árát gyakran felnőttkorban fizetik meg. Ők lesznek azok, akik mindenki problémáját meg akarják oldani. Akik képtelenek nemet mondani, akik bűntudatot éreznek, ha saját magukat választják, akik újra és újra olyan kapcsolatokban találják magukat, ahol nekik kell megmenteniük, támogatniuk vagy gyógyítaniuk a másikat. Így valahol mélyen azt tanulják meg, hogy szeretetet csak akkor érdemelnek, ha hasznosak. Van még egy kevésbé nyilvánvaló következmény is. A gyermek biztonságérzete.
A legtöbb szülő azt hiszi, hogy a szabadság teszi boldoggá a gyereket. A valóság azonban ennél összetettebb. A gyermek számára megnyugtató érzés tudni, hogy van valaki, aki erősebb nála, bölcsebb nála, és képes kézben tartani a dolgokat akkor is, amikor ő még nem tudja. A határok nem börtönrácsok. A határok korlátok egy magas híd szélén. Nem korlátoznak, hanem megóvnak.
Amikor a szülő lemond a szülői szerepről, és inkább haverként kezd működni, a gyerek olyan felelősségekkel találkozik, amelyekre érzelmileg még nem áll készen. Kívülről önállónak tűnhet, belül azonban gyakran szorongóbb, bizonytalanabb és magányosabb lesz. A legjobb szülő-gyerek kapcsolatok ezért nem azok, amelyekben a szülő a gyerek legjobb barátja, hanem azok, amelyekben a gyermek pontosan tudja: bármit elmondhat, bármit érezhet, bármit megkérdezhet, de a másik oldalon egy valódi felnőtt áll. Valaki, aki nem versenyez a barátokkal, aki nem a gyermekétől várja a vigaszt, aki nem azért mond igent vagy nemet, hogy szeressék, hanem azért, mert szeret. Talán ez a szülőség egyik legnehezebb feladata: elfogadni, hogy a gyermekünknek az életben sok barátja lehet, de szülője csak egy.
