Elképesztően megváltozott körülöttünk a világ, ez nem lehet elégszer kihangsúlyozni, és talán még ennél is többet változtunk mi magunk. Soha nem volt ennyi információnk, ennyi lehetőségünk arra, hogy megértsük, mi történik körülöttünk, mégis egyre gyakrabban az az érzésünk, mintha a lényeg elveszne a zajban. Háborúk, társadalmi átalakulások, tudományos felfedezések, gazdasági problémák, generációs konfliktusok és súlyos emberi sorsok vesznek körül bennünket, miközben az internet nyilvánosságában sokszor az kapja a legtöbb figyelmet, hogy ki szólt be kinek egy műsorban, ki sértett meg valakit, ki mondott valami felháborítót, vagy tett olyat, ami valakinek nem tetszett. Mintha a világ legfontosabb kérdésévé az vált volna, hogy min lehet éppen felháborodni.
Ennek nem csupán kulturális oka van, hanem nagyon is konkrét gazdasági logikája. Az internetes média jelentős része a figyelemből él, a figyelem pedig mérhető: kattintásokban, megtekintésekben, megosztásokban, hozzászólásokban és oldalon töltött időben. Ebben a rendszerben nem feltétlenül az a tartalom bizonyul sikeresnek, amely a legfontosabb, a legmélyebb vagy a legigényesebb, hanem az, amelyik a legerősebb reakciót képes kiváltani. A felháborodás ezért rendkívül értékes lett. Egy összetett társadalmi elemzéshez figyelem és türelem kell, egy botrányos mondat viszont néhány másodperc alatt dühöt, kíváncsiságot vagy kárörömöt válthat ki. Az egyikhez le kell ülni és gondolkodni, a másikra ösztönösen rákattintunk.
Így alakult ki az a furcsa helyzet, amelyben a média és a közönség kölcsönösen erősíti egymást. A szerkesztők látják, mire kattintanak az emberek, az emberek pedig egyre inkább ahhoz szoknak hozzá, amit a média eléjük tesz. Ha a megható történet kevesebb figyelmet kap, mint a botrány, akkor egy idő után egyre több botrány lesz. Ha egy nyugodt vita kevésbé érdekes, mint egy látványos összecsapás, akkor a vita is összecsapássá válik a címekben. Egy véleményből nekimenés, egy vita háború. Nem feltétlenül azért, mert maga az esemény valóban rendkívüli, hanem mert a figyelemért folyó versenyben annak kell látszania.
Ez a folyamat lassan azt is megváltoztatja, hogy mit tartunk egyáltalán hírértékűnek. Egy ember húsz évnyi tisztességes munkája, egy kutató évtizedes erőfeszítése, egy pedagógus életének tapasztalata vagy egy család csendes küzdelme nehezen fér bele a gyors fogyasztásra épülő médiakörnyezetbe. A tisztesség ugyanis nem látványos. A kitartás nem botrányos. A megbocsátás pedig különösen rosszul teljesít a kattintásversenyben. Egyetlen rosszul sikerült mondat viszont többet érhet, mint húsz évnyi csendes teljesítmény, mert könnyű hozzá érzelmet kapcsolni.
Ezért lett a nyilvánosság egyre inkább a reakciók terepe. Nem mindig az számít, mi történt, hanem az, hogy hogyan lehet róla beszélni úgy, hogy az emberek ne tudjanak közömbösek maradni. Egy történet akkor igazán értékes, ha kivált valamit: dühöt, nevetést, döbbenetet, felháborodást. Az érzelmi intenzitás lassan fontosabb lett, mint maga a tartalom.
Egyre kevésbé történeteket keresünk, és egyre inkább konfliktusokat. Nem azt kérdezzük, mit tanulhatunk valamiből, hanem azt, hogy kinek van igaza. Nem megérteni akarjuk a másikat, hanem eldönteni, melyik oldalon áll. Az emberből vélemény lesz, a véleményből tábor, a táborokból pedig egymással harcoló közösségek.
Pedig az emberi természet nem fekete-fehér. Valaki lehet szerethető és esendő, tisztességes és hibázó, intelligens és közben tévedhet. Egy rosszul sikerült mondat nem feltétlenül árul el mindent arról, aki kimondta, ahogyan egyetlen jó mondat sem tesz automatikusan nagyszerű emberré valakit. Mégis egyre gyakrabban egyetlen jelenetből próbáljuk megfejteni egy egész ember személyiségét.
Ebben az új nyilvánosságban különös hatalommá vált a megsértődés is. Természetesen vannak valóban bántó, megalázó vagy elfogadhatatlan helyzetek, amelyek mellett nem szabad szó nélkül elmenni. A probléma akkor kezdődik, amikor az, hogy valaki megsértődött, önmagában elegendő bizonyítékká válik arra, hogy a másiknak nincs igaza. Az érzésből ítélet lesz, az ítéletből pedig nyilvános követelés: magyarázkodjon, kérjen bocsánatot, vonuljon vissza, szégyenüljön meg. A közönség pedig döntőbíróvá lépett elő.
Folytatjuk…
