Minkának tátva maradt a szája. Az az erőszakos és kiabálós, aki az egész szobát rendezi, ha senki nem látja?
– A piszok! – sziszegte.
– Dragana a neve. Mindenkit piszkál, de én nem fogom hagyni.
Minka a szőke, vékonydongájú lányra pillantott és elismerően csettintett.
– Bátor vagy! Én nem vagyok az. Félek tőle, mert mindenkivel undok.
– Hadd legyen, majd mi is azok leszünk!
Erre a két lány összemosolygott.
– Adjak neked valamit? –kérdezte Tamara, és már húzta is az ágya felé Minkát. – Óvatosan, amíg nem jön vissza! –súgta neki. Azzal kihúzta az ágya melletti fiókot és egy darab csokit vett elő. – Eldugtam – mondta kuncogva.
– Nem szabad csokit tartanunk a fiókban! – Minka szeme csillogott, és megremegett attól, hogy ekkora titok tudója lett.
– Nem hát. De ki tudja? Csak te és én! Edd meg gyorsan, aztán úgy teszünk, mintha mi se történt volna.
A két lány óvatosan szétnézett a szobában, ahol rajtuk kívül egy teremtett lélek sem volt. Minka az egészet betolta, és amikor kérdőn nézett újdonsült barátnőjére, az a torkára mutatott.
– Nem lehet – közölte. – De nem baj, mert nem sokára jön a kedvencem! A fagyi!
Minka elvigyorodott. Szeretett volna olyan bátor és vidám lenni, mint Tamara, de egyik se sikerült neki.
Délelőtt vért vettek tőle, megmérték a lázát, de nem mondtak semmit. Az orvos a fejét csóválta, aztán mondott valamit szerbül a nővérnek, aki ezután ügyet se vetett rá. Minka még látta, hogy a doktor bácsi, a nagyon szigorú, kifelé menet megsimogatta a copfos nővérke fenekét. Ő meg nevetett.
A doktor bácsiknak ilyet is szabad, kérdezte magától. Tamarát nem merte faggatni, nehogy kiderüljön, hogy ő mennyire tudatlan.
Délután igen sokan jöttek látogatóba. Csak négy gyerek volt a szobában, mégis legalább hat-hét felnőtt nyomakodott befelé felszerelkezve nagy szatyrokkal. Minkához nem jött senki. Sokáig bámulta a fejkendős néniket, a csinos fiatalasszonyt, akiről azonnal tudta, hogy Tamara anyja, annyira hasonlított rá. A másik két lánnyal nem törődött, szerbek voltak, nem értett velük szót. A kórterem megtelt káricálással és jobban hasonlított egy piachoz, mint egy kórházi látogatáshoz.
Miért nem jön anyuka, kérdezte magától. Lehet, hogy már el is felejtették őt? Vagy annyira nem érdekli őket, hogy felé se néznek? Tamara egyszer-egyszer felé pillantott, aztán súgott valamit az anyukájának. A csinos, csíkos szoknyás nő rámosolygott. Aztán felállt kislánya ágyának végéből, ahol egy rozoga széken kuporgott, és egy doboz fagyit nyújtott át Minkának.
– Fogadd csak el! – mondta kedvesen. – Úgy tudom, te vagy Tamara barátnője idebent!
Minka bólintott. Megszólalni sem mert. Soha nem látott még ilyen elegáns nőt, ilyen finom illatút, akinek fel volt kontyozva a haja a feje tetejére, és ettől egészen különleges az arca.
– Köszönöm – felelte halkan.
– Vanília, remélem, szereted!
Azzal letette és visszament a saját gyerekéhez. Tamara biztatóan felé kacsintott. Milyen jó neki, hogy ennyire kedves anyukája van, gondolta, és majdnem elsírta magát. Lopva az ajtóra nézett, de nem jött már más a látogatási idő végéig. Minka óvatosan lepattintotta a műanyagdoboz fedelét, és az apró kanállal megpróbálta kihalászni a jégkrémbe ragadt csokidarabokat. Hihetetlenül finom volt. Soha életében nem evett ilyen jót. Mégis fájt a szíve, és az utolsó falatoknál az ajándék megkeseredett a szájában.
Letette, és érezte, hogy ha nem megy ki a szobából azonmód, akkor megfullad. Nem maradhatott odabenn, ahol a szeretet ennyi jelét láthatta, miközben ő maga alig tapasztalt belőle valamit. Puha papucsában végigcsoszogott a folyosón, aztán befordult jobbra, majd a liftbe, és egyenesen lefelé. A kert felé indult. Talán nem is szabad kijönnie, jutott eszébe, de ugyan ki figyelt volna rá? Mindenkinek megvolt a maga dolga, a látogatók rá se pillantottak, a mellette elhaladó nővérkék átnéztek rajta.
Jó volt érezni a friss júniusi levegőt, a kórházi után úgy tűnt, mintha tele lenne illattal. Ebben volt is némi igazság, mert a kórház kertjében hársfák állottak, és kettő mind közül még virágzott.
Folytatjuk…
