Amszterdam, napjainkban…
Az ember először talán kíváncsiágból sétál végig a vörös lámpás negyeden. Azt hiszi, ez is az a fajta turistalátványosság, amit feltétlenül meg kell néznie. Egy különös utcát vár, ahol a kirakatokban nők ülnek, hiszen az útikönyvek, közösségi oldalak ezrei erről számolnak be. Aztán amikor ott van, ráébred, hogy valóban nem cipőket és ruhákat lát, hanem valódi nőket.
Akik az üveg mögött állnak, mintha egy másik világhoz tartoznának. Pár milliméter választja el őket a bámészkodóktól, a nevetésektől és azoktól a férfiaktól, akik méricskélnek, döntenek. Mintha csak az étlapot böngésznék. Testek, amelyeknek ára van, és mindig lehet találni újabbat, mert a kínálat folyton frissül.
A legmegrázóbb talán nem a látvány, hanem az, hogy mindenki úgy viselkedik, mintha ez teljesen hétköznapi lenne. Csoportok fényképezkednek a vörös fények alatt, és elteszik a fotókat a város többi látványosságai közé. Amszterdam, ahol egész negyed épült arra, hogy a nők testét a kirakatba állítsák. Ezt hívják a 21. században szabadságnak?
Pedig minden nő mögött ott egy történet, amelyet az üvegen át nem láthatunk. Vajon ki várja őket otthon? Vannak-e gyerekeik? Miről álmodtak ezek a nők tizenévesen? Vajon hogy jutottak el oda, hogy egy ilyen kirakat legyen a munkahelyük?
Sok nő talán szabad akaratából döntött, de bőven vannak olyanok, akiket a szegénység, a bántalmazás vagy az emberkereskedelem sodort oda. Vajon ebben a haladónak mondott, felvilágosult 21. században miért létezik még ekkora kereslet arra, hogy az emberek intimitása megvásárolható legyen? Mit árul ez rólunk? Milyen világ az, ahol egy nő teste kirakatdísz, és az emberek kezükben fagyival elsétálnak előtte?
A civilizációt gyakran abban látjuk, hogy milyen a technológiai fejlettség, milyen gazdasági mutatói vannak egy országnak, vagy épp milyen építmények mutatják meg a fejlettségét. Pedig talán azt sokkal fontosabb lenne megkérdezni, hogy miért bánunk a legkiszolgáltatottabbakkal úgy ahogy? A fényes kirakatokban ott van egy társadalom arca is.
Lehet, hogy naivitás azt kívánni, bárcsak ne lenne szükség ilyen helyekre, de nem ostobaság. Amíg vannak emberek, akik elszomorodnak a kirakatok mögött álló nők látványán, addig tudhatjuk, mindez nem természetes. Nem szabad annak lennie.
A prostitúcióra hajlamosak vagyunk úgy gondolni, mintha csak fekete-fehér lenne. Pedig az odáig vezető út a legszörnyűbb. Ne a Pretty Woman jusson eszünkbe, amely hamis képet fest erről a világról, és csillámport szór arra a világra, mert jönni fog, jönnie kell egy királyfinak, ezt sugallja. Felejtsük el, hogy létezik ilyesmi, mert az Edwardhoz hasonló gazdag férfiak még véletlenül se engednének magukhoz olyan nőket, akik talán betegségeket hordoznak, és akik előttük száz megy száz férfival létesítettek úgymond kapcsolatot.
A vörös lámpás negyed tükör, amelyben ott a szegénység, az emberi vágy, a kiszolgáltatottság, a pénz hatalma és a magány. Miért tanultunk meg alkalmazkodni, ahhoz, ami rossz?
Nőket látunk, akiket adnak, vesznek, használnak, eldobnak és bántalmaznak. És a ma embere, aki annyira nagyra tartja önmagát, akinek jó állása, háza vagy családja van, fizet egy ilyen szolgáltatásért? Mert fizet, és emiatt működik a hálózat. Nem mondja senki, hogy elég ebből és megszüntetik, mert a szabadság és emberi jogok védelme a legfontosabb.
Csak a pénz számít, és ez talán sosem fog megváltozni. A világot mindig is három dolog mozgatta: a pénz, a hatalom és a szex. Pénzen és pénzért háborúkat lehet venni és indítani, a hatalomért szintén, és az intimitás már rég nem érték, hiszen fillérekre váltható nemcsak az utcán, hanem bármelyik közösségi oldalon.
Mielőtt ítélkeznénk, kicsit mélyedjünk el a gondolatban: azok a nők talán anyák, valakinek a gyerekei, voltak copfos kislányok, bántották őket, éheztek, vagy menekültek valakik elől, de rossz utat választottak.
Filmajánlóként megemlíthetjük az egyik érdekes Netflix sorozatot, amely kiválóan bemutatja, mire használják a fiatal lányokat a felnőtt férfiak. A sorozat címe: Ki ölte meg Sarat? Nem könnyű téma…
Folyt. köv.
