Másnap, mire felébredt, apja már rég elment. Annyira mélyen aludt, hogy hajnalban nem hallotta a kombájnokat és az ordítozó embereket. Pedig legtöbbször felébredt, ha nyáron megindult az élet. Jöttek a traktorosok, tankoltak, aztán a kombájnok sorakoztak a keskeny úttesten várva, hogy a munkások megreggelizzenek és megkapják a beosztásukat. Néhányan egy papírt lebegtetve már kora hajnalban sört vedeltek, vagy benyomtak egy-két slivovicát.
Mindenki sürgött-forgott, a hatalmas piros gépek indulásra készen zúgtak.
A kislány nagyon szerette ezt a forgatagot. Amikor még kisebb volt, felmászhatott apjához a kombájnra. Ez hatalmas büszkeséggel töltötte el. Magasról nézte a futkározó embereket, beszívta az olaj jellegzetes szagát. Boldogság volt ez a javából. De az idén, amikor hatéves lett, megszűnt számára a jó világ.
Csak a kicsik kiváltsága volt a várakozó kombájnokon való nézelődés. Ő meg már nem számított annak. Legalábbis e téren.
Térde reggelre alig fájt, ez megnyugtatta. Örült, hogy előző este megúszta a szidást, a verésről nem is beszélve.
Anyja a kapuban beszélgetett valakivel. Hallotta mély, enyhén férfias hangját. Mivel a falu közepén laktak, gyakran útba ejtette valaki a házukat. Tipikus kétablakos, téglaház volt. Az az egyszintes, ami mindenkinek. Minka születése után nem sokkal épült, de nem volt bevakolva. Nem túl tágasra tervezték. Egy előszoba, egy apró konyha és két szoba alkotta az egészet. Az egyik szobát nem használták, ott télen-nyáron hideg volt. Raktárként is üzemelt, mert a lakkozott szekrénysor mellett mindig állt vagy ötven kiló liszt, cukor vagy bármi, amiből tartalékolni lehetett.
Az egyetlen szoba, az volt, ahová a tévé került. Ez volt a Szoba. Itt aludt U alakban elhelyezett, kinyitható kanapékon az öccse, apja és ő. Az anyjuk a konyhában a sezlonon
A falát világoszöldre festették, és ezüstszínű hengercsíkok díszítették. Ágya felett Jézus képe, az öccséé felett Szűz Mária. Pedig senki nem törődött a vallással a családban. Sőt. Anyja is, apja is csúnyán káromkodott. Különösen Böske. Igen gyakran szájára vette istent. Erre még büszke is volt, mintha dacból a világ szemébe kiálthatta volna bátorságát.
Minka gyűlölte, ha csúnyán beszélt. Mindig összerezzent, ha elhangzott egy-egy otromba kifejezés. Azonban az ő véleménye nem számított. Ki sem merte volna mondani, mert azonnal letorkolják érte. Nem ismerte Jézust, nem tudta, mit vétett, hogy ennyi szidásban van része. A falon lévő képen a szívét is kívülre tette a festő, ami ijesztőnek tűnt. Soha senki nem mondta, miért is van az ágya felett. Ott volt és kész.
Szűz Máriát sokkal kedvesebbnek tartotta jámbor mosolyával és szép, barna hajával. Érdekes mód, őt nem szidta anyja annyiszor.
Tudta, hogy nem sokáig lustálkodhat, mert Böske nem szeretett későn beágyazni. Még nyáron sem. Az egyik kanapéra halmozta fel a paplanokat és párnákat. Lapos tetejű halmot csinált belőlük, végül leterítette egy bordó, mintás takaróval. A kupac közepére egy üres tekintetű hajasbaba került, amellyel nem volt szabad játszani. Állítólag bátyus hozta az NSZK-ból, de ők úgy mondták, Németországból. Apja testvére. A fösvény.
Kikászálódott. Épp jókor, mert már nyílt az ajtó és becsörtetett az anyja. Annyira sietett, hogy meg is botlott a magas küszöbben. Morgott valamit, de nem lehetett érteni.
– Felkelni, ma paradicsomfőzés lesz! – mondta némi bosszús éllel a hangjában.
Nem lehetett tudni, hogy ez a botlásnak vagy a paradicsomnak szólt-e.
– Összenyomogathatom őket? – kérdezte Minka izgatottan.
– Nem! Te majd az üvegeket mosod. De nagyon kell ám figyelned, hogy az üvegmosó minden piszkot kiszedjen!
– Utána azért belenyúlhatok a fazékba?
Ez volt a legjobb az egész ceremóniában. Összepréselni a paradicsomokat, élvezni, ahogy a lé kifolyik az ujjai közül. Közben meg érezni a nyár illatát, ami betöltötte a konyhát.
– Meglátjuk! Igyekezz!
– Megmosom az arcom és jövök – kiáltotta a lány.
Boldog volt, hogy a térde szóba sem került. Boldog volt, hogy anyját jó kedvében találja.
Folytatjuk…
