A világ több országában derültek ki olyan ügyek, amelyekben a nyomozók nem egyetlen elkövetőt, hanem zárt közösségeket találtak, ahol idegenek biztatták egymást, tanácsokat adtak és osztottak meg nők elleni bűncselekményekhez. Ezekben az internetes csoportokban a nőkre nem emberként, hanem tárgyként, trófeaként tekintettek.
Már az is borzalmas, hogy valakinek olyan gondolatai vannak, amelyekben nőket bántalmaz, de hogy vannak közösségek, amelyek megerősítik, gratulálnak neki és bátorítják, az felfoghatatlan. Ezekben a közösségekben a hasonló nézeteket valló emberek gyakran egyre szélsőségesebben nyilvánulnak meg, és az erőszak támogatása felerősödik, miközben a felelősségvállalás egyre halványul.
Ez nem az internet hibája, nem attól lesz valaki bűnöző, hogy jelen van a világhálón. A döntést minden esetben az egyén hozza meg, a csoport azonban normalizálni tudja a szélsőséges ötleteket. Az egyén a való életben éles elutasítást kapna, itt azonban támogatókra lel.
A legismertebb ügyek egyike Franciaországban történt. Egy asszony minden este lefeküdt aludni és nem sejtette, hogy a legnagyobb veszély a saját hálószobájában leselkedik rá. Reggel, amikor felkelt, különösen fáradtnak érezte magát, olykor fájt a teste, de azt hitte, beteg, kimerült, vagy csak öregszik. Az ember ritkán gondol arra, hogy akit legjobban szeret, tudatosan árt neki. Csak évekkel később derült ki, hogy a férje elkábította, és ezután zárt internetes csoportban olyan férfiakat keresett, akik hajlandóak voltak bűncselekményben részt venni, akik a magatehetetlen asszonyon erőszakot tettek.
Több tucat gyanúsítottak állítottak el, és digitális bizonyítékokban sem volt hiány. A sokkoló ebben az volt, hogy mindezek nem titokban, egy ember fejében születtek meg, hanem úgy, hogy nyíltan támogatták. Az ügy másik megrázó tanulsága, hogy az áldozat nem sejtette, mi történik vele. Nem tudta, hogy bűncselekmény áldozata lett. Ez is bizonyítja, hogy milyen nehéz felismerni az úgynevezett drogokkal elősegített szexuális erőszakot. Különösen akkor, ha az elkövető olyan ember, akiben az áldozat megbízik.
Amikor fény derült erre a szörnyűségre, emberek milliói azt kérdezték, hogyan lehetséges, hogy ez évekig rejtve maradt? A válasz fájdalmas: az ilyen bűncselekmények jelei gyakran hétköznapiak. Fáradtság, bizonytalanság, emlékezetkiesés és hasonlók kísérik.
Gisèle Pelicot-ról van szó, nevét sokan ismerik. A férje, Dominique tíz éven át kábította el, és közel kétszáz alkalommal erőszakolta meg, részben pedig az internetről toborzott idegeneknek adta át.
Tíz évig és nem máshol, mint a saját otthonában, a saját ágyában. És Gisèle nem tudott róla semmit.
Amikor kiderült, az áldozat megtehette volna, hogy csendben marad. Zárt tárgyalást is kérhetett volna. Elrejthette volna az arcát. Senki nem ítélte volna el érte, sőt mindenki megértette volna. De ő nem rejtette el. Nyilvános tárgyalást kért.
Azt mondta: a szégyen nem az enyém. Bátorsága emberfeletti volt. Azt, amit ez a nő megélt és átélt, nem kell bővebben magyarázni.
Dominique húsz évet kapott.
Amikor Európában elindult az ehhez hasonló esetek felderítése Project Medusa néven szervezték meg az elkövetők felkutatását.
A Project Medusa azt mutatta meg, hogy Gisèle esete sajnos nem egyedi. Férje nem az egyetlen beteg ember volt valahol Franciaországban, hanem ez egy rendszer. Pl. zárt Telegram-csoportok, közel ezer taggal, ahol férfiak tanácsot adnak egymásnak, hogyan kábítsák el a párjukat, hogy milyen szert használjanak és hogyan adagolják, hogy minél hatásosabb legyen. Ötleteltek arról, hogy mit tegyenek, hogy elkerüljék a lebukást.
Németországban Fernando P.-t nyolc és fél évre ítélték, mert évekig csinálta ugyanezt a feleségével. Lengyelországban egy „Piotr” álnéven ismert férfit tartóztattak le, ő egy ezerfős zárt csoport tagja volt. Az Egyesült Királyságban Zhenhao Zou-t életfogytiglanra ítélték tíz nő megerőszakolásáért.
Ezer tagú csoport. Ezer férfi, aki egymásnak segített nőket bántalmazni. Nem valami rejtett fórumon, hanem a Telegramon, amit bárki letölthet. Milyen embernek kell lenni ahhoz, hogy reggel abból a házból indulj el dolgozni, ott reggelizz és köszönj el a párodtól, ahol hagytad, hogy megerőszakolják a tudta nélkül? Milyen embernek kell lenni annak, aki jelentkeztek arra felhívásra, hogy szabad prédának kínálta fel valaki a feleségét? Milyen ember az, aki nem egyszer, de többször is meg tudta tenni, hogy visszament az áldozathoz?
Felfoghatatlan, hogy létezik ekkora gonoszság. Nem lehet megérteni és megmagyarázni, hogy hogyan juthattak el a férfiak erre a szintre. Mi volt az, ami megengedte nekik, hogy ilyen aljas módon viselkedjenek? Bizonyára sokaknak volt felesége, lánya, és anya szülte őket is.
Ha egy filmben látnánk ilyesmit, legyintenénk, hogy túlzás. Ahogy akkor is szoktak sokan, amikor arról van szó, hogy a nők mennyivel kiszolgáltatottabbak, mint a férfiak. Nők, akik saját ágyukban mentek keresztül a borzalmakon…Ott, ahová aludni tértek, és nem tudtak semmiről, oly mértékben elkábították őket. Nem beszélve arról, hogy felvételek is készültek róluk…
Rettenetes még belegondolni is fájdalmukba. Nem, a nők sosem lesznek „egyformák” a férfiakkal. Egyenrangúak sem, mert a társadalom még mindig elnézi a férfiaknak a bántalmazást, mert még mindig túl sokan hiszik, hogy azért különbek, mert péniszük van. Egy nő, történjen bármi, mindig is gyengébb és kiszolgáltatottabb marad, és ezen csak a nagyon szigorú törvények alkalmazásával lehetne javítani.
Érdekes, hogy amikor a nők uralta világtól rettegnek a férfiak, sose jut eszükbe, hogy a nők mennyivel empatikusabbak és érzékenyebbek, mint a világ legtöbb férfi vezetője. Kivétel persze akad mindkét oldalon.
