„Egyik este azt mondta a férjem, elhagy, mert már hónapok óta nem volt köztünk szex…”
„Egy nap a férjem, amikor öltöztem, megjegyezte, hogy vannak nők, akik az én koromban sokkal jobban tartják magukat.”
„A férjem szerint kötelességem lefeküdni vele, mert ez jár neki, ezért nősült meg…”
„A férjem, akivel alig tíz éve vagyunk házasok, arról mesélt nekem részletesen, hogy az egyik kollégája mennyire boldog, hogy újra szabad lehet, és nem kell a mindennapos gondokkal foglalkoznia. Igaz, hogy a gyerektartást sokallja, de még így is jobb neki, mint egy problémás kamasszal és egy nyivákoló ovissal. És a neje mindig fáradt, ami egyet jelent azzal, hogy sosincs köztük semmi.”
„A férjem szerint a jó szex gyors és hatékony. Minek annyit tökölni vele, amikor ki kellene aludnunk magunkat? Neki különösen, mert vezető beosztásban van, és a hülye beosztottjait alig győzi felügyelni.”
Talán sokaknak lehetnek ismerősek ezek a mondatok. A férfiak gyakran akkor érzik jól magukat a bőrükben, ha a szex működőképes és gyakori. Természetesen ez egyéni, hiszen tudjuk, hogy a gyakoriság tág fogalom. Van, akinek napi szinten se lenne elég, míg mások hetekig nem igénylik. Mégis a legtöbben akkor lépnek, ha ez iránti igényük nincs kielégítve. Mindez persze párosul azzal, hogy elfogy a beszédtéma, amikor a lányból és a fiúból már név nélküli apa és anya lesz, és amikor a párunk látványa, érintése nem okoz semmiféle örömöt.
A probléma nem újkeletű és nem is oldódik meg egyhamar, ugyanis a mai világ nem kedvez a tartós kapcsolatoknak. Mivel minden felgyorsult és készen kapható, azt hisszük, a házasságban is lehet rendelni kiszállítással egy jó kis hancúrozást, amit valaha annyira szerettünk. Ám a cég profilja megváltozott, ahogy a benne dolgozóké is. Mondhatnánk úgy is, hogy az önéletrajz, amit benyújtottunk, módosult. Már nem azok vagyunk, akik a kezdet kezdetén még a Földet is kiforgatták volna a négy sarkából, mert menet közben rájöttünk, hogy gömbölyű, forog magától még akkor is, ha ebben nem mindig leljük örömünket. Erre a munkahelyre kötelesek vagyunk bejárni, nincs fizetett szabadság, és miközben telnek a napok, nehezen tudjuk megtartani a lelkesedésünket vagy épp az alakunkat.
A férfiak a szemükkel szeretnek, a nők a fülükkel, tartja a mondás. Ha a nők állandóan friss, sovány és kívánatos cicababák maradnának, a férfiak nagy része valószínűleg nem akarná lecserélni őket. A nők viszont elismerésre és kedvességre vágynak, és azt szeretnék, hogy szavakkal is a tudtukra adnák, hogy díjazzák a munkájukat, erőfeszítéseiket vagy épp a frizurájukat. Ezen a pontos kezdődik el pár éven belül az első ütközés.
Nagy munka úgy élni, hogy ne változzon a huszonéves testünk, mert minden diéta és torna ellenére öregszünk. Ha tetszik, ha nem. A mellettünk élő férfi nem érti, miért kellene dicsérnie minket, hiszen, ha teszi a dolgát, akkor abból érthetünk. Mi, nők azonban nem akarunk érteni. Ezért van könnyű dolga egy új nőnek a férjünknél, ha fiatalabb és csinosabbnak mondott, ahogy a mi esetünkben egy kedves kollégának, a gyerekünk edzőjének vagy egy régi osztálytársnak, mert ők végre kimondják azt, amit évek óta nem hallottunk: szépek vagyunk, viccesek és szinte nem változtunk.
A férjek a szabadság illúziója után futnak, arra vágynak, hogy minden a régi legyen, amikor ők még a tekintetükkel is fel tudtak olvasztani egy női szívet. A feleségek pedig a biztonság illúziója után futnak, mert úgy hiszik, csak akkor lesznek egészek, ha valaki mellett élnek, és tényleg a másik ember testének és lelkének kiegészítői. Mindehhez társul a valóság, amely a rohanó világban az intimitást zacskós levesként tálalja. Vizet forralsz, belekevered és pár perc múlva már eheted is.
Persze, mint a legtöbb dolog, ez is az agyban dől el, mert ha férfiak megértenék, hogy pár mondattal el lehetne varázsolni egy nőt (tévhit, hogy a mindennapokban virágra és ajándékokra van szükség, bár biztosan jóleső figyelmesség), a nők pedig elfogadnák, hogy a férfiak egojának simogatása fontos, nem beszélve a látványról, ami körülveszi őket, akkor talán kevesebb lenne a válás. Vagy a szétköltözés, vagy az új utáni rohangálás.
Bár manapság már ez sem garantált. Hogy mi az egyszerű megoldás: figyelni a másikra, önmagunkra és nem feladni a régi énünket, mert nemcsak apák és anyák vagyunk, hanem azok a lányok és fiúk, akik valaha voltunk, csak már elfelejtettük. Néha új szemüveget is kellene venni, és sértő vagy nem sértő, adnunk kellene jobban magunkra.
Ma már testszégyenítésnek nevezik, ha valaki kimondja a másikról, hogy dundi, kövérkés, de nem erről van szó. Az ápoltság az, amit elveszítünk az egyszerűség oltárán. És ebben nincs szó a súlyról, korról, inkább csak arról, hogy ne legyen zsíros a hajunk, ócska a nadrágunk, agyonhasznált az alsóneműnk. Meglehet, hogy ennyivel is fel tudnánk hívni magunkra a figyelmet még akkor is, ha az idő és a megszokás ellenünk dolgozik. Persze férfiként és nőként egyaránt.
