Liza nem akart hinni nekem. Nézett rám azzal a nagy, csodálkozó szemeivel és megrázta a fejét.
– Biztosan nem mondtad el pontosan. Vagy nem merted kimondani? Nem hiszem el, hogy Erika néni kidobott. Nem és nem.
Mérges lettem. Nem kívül, hanem belül. Mint amikor a düh csak bent roncsol, de kifelé nem jut belőle semmi, mert erőnek erejével elállja valaki a kijáratot. Most én tettem ezt. Haragudtam rá, T-re, Erika nénire és a hernyóra, akiből már sosem lesz pillangó. Beledöglik a lárvaállapotba, mert jött valaki, aki rálépett és röhögve otthagyta. Én, a barom, aki szóvá mertem tenni, amit átéltem, most jajgathatok, de csak úgy, hogy senki ne lássa. Ez nem fordulhat elő többé. A kapun kívüliek nem láthatnak rajtam ezután semmit.
Még mindig fájt odalent, de nem úgy, mint egy vérzés, inkább nyílt sebhez hasonlóan, amire sót szórtak. T. úgy tesz, mintha szemét lennék, amit el lehet dobni, és a kukában már senkit nem érdekel. Ugyan ki gondol arra, hogy mi lesz a sorsa a szeméttelepen? Senki nem megy oda kincset keresni, mert tudja, hogy amit találna az vagy rohad vagy büdös.
– Hagyjuk! – feleltem. – Elmondtam, és láttam a fején, hogy megértette. Nem fog tenni semmit, mert…
– Mert? Nem mi vagyunk azok, akiket rá bíztak? Nem ő felel értünk?
– Szerinte te és én csak kitaláltuk, mert figyelemre vágyunk. Ezek után mit mondhattam volna? Lerázott. – Liza elsápadt.
– Mit mondott még?
– Már nem tudom…Ugyanazt, csak más szavakkal. Nem bírunk magunkkal, meg hogy T. jó fej.
– Még mesét is olvas esténként…Pedig nem vagyunk dedósok. Én tényleg azt hittem, hogy különleges, amikor bejött és leült közénk.Tényleg fantasztikusnak láttam, mert nekem anyám sose mesélt. Apámat meg hagyjuk, szerintem azt se tudja, hányadikos leszek ősszel. Laura, sajnálom…
– Már az is elég nekem, hogy hiszel nekem. Csak ne mondd el senkinek. Ezt nem tudhatja meg senki, mert a többiek nem szállnának le rólam.
– Volna, aki még irigykedne is.
Ekkor minden kopogás nélkül nyílt az ajtó és vörös fejjel bevágtatott Dani.
– Ti meg mi francot csináltok itt? Fél órája vadászom a csapatot, ti meg épp drámáztok?
– Ne kapd fel a vizet! Megyünk! – legyintett Liza, és finoman megrázta fürtjeit.
Tudtam, hogy bele van zúgva, pedig Dani is idősebb nálunk, úgy húsz körül lehet. De nem harmincöt és nincs felesége. Úgy látszott, barátnője sem, vagy legalábbis itt a táborban nem mutatta, hogy érdekelné valaki. Talán buzi.
– Öt percet kaptok vagy repültök és elmondom mindenkinek, hogy szórakozni jöttetek a táborba, nem dolgozni. Értve?
– Pisilek és megyünk.
– Kit érdekel? Öt perc és húzzatok!
Amikor kiment, elnevettem magam.
– Azt mondtad neki, hogy pisilned kell? Nem vagy már ovis…
– Tudtam, hogy előbb szabadulunk, ha kiakasztom. Laura, én nem akarom annyiban hagyni az egészet. T. egy szemét disznó. Bűnhődjön!
– Az, de én is ott voltam, amikor megtörtént. Nem sikítottam. Hagytam, mintha akartam volna. Lehet, hogy félreértette.
– Nem! Ezt felejtsd el. Kiskorú vagy.
Megint elbőgtem magam. Most nem a fájdalom miatt, hanem mert van, aki segíteni akar. Van, aki hisz nekem, és nem próbál úgy beállítani, mint egy ócska ribancot. Lizára néztem, aki közelebb lépett és átölelt.
– Tudsz jönni? Menjek pisilni, amíg…
– Mindjárt jobb lesz – mondtam halkan, de nem lett jobb.
Folytatjuk…
