A saját nevünk különleges jelentőséggel bír. Meghatározza identitásunkat, ezért sem mindegy, ki milyen nevet kap megszületése után. Nem véletlen, hogy egy zsúfolt teremben is meghalljuk, ha valaki kimondja. Nem mi választjuk, de nekünk kell vele élni. Szüleink anno sokkal ritkábban törekedtek arra, hogy különleges nevet adjanak, mert nem az volt a céljuk, hogy kitűnjünk a tömegből, inkább a hagyományokat követték. Régebben azt is figyelembe vették, hogy egy névnek milyen a hangzása és passzol-e a vezetéknévhez. Ma ezek háttérbe szorulnak, az egyediség sok esetben legyőzte a józan észt.
Gyerekként nevünk rajta van a rajzainkon, a füzeteinken, és az osztálynaplóban nemcsak egy kislány vagy egy kisfiú vagyunk. A nevünk mögött ott rejlik a személyiségünk, a történetünk és a lehetőségeink is.
A lányból idővel nő lesz, aztán hölgy, majd anyuka. A férfiból uram, később apuka. Ha a gyereket visszük az iskolába, akkor a tanárok már gyakran nem a nevünkön szólítanak, nem azt kérdezik: Ön Nagy Éva?, hanem azt, hogy Marci anyukája? Mintha a felnőtt identitása megszűnne azáltal, hogy szülővé válik.
A párkapcsolatokban a kezdet kezdetén talán a Macikám, a Nyuszikám és a Cicám elfogadott, nem beszélve a Szívemről és a Kicsimről. De ahogy múlik az idő, a szülővé válás után a párok egymást is a gyerek szemszögéből nézik és egymást anyának vagy apának szólítják. Hol van már a Kata, Ildi vagy épp a Bence és a Balázs? Nincs idegesítőbb, mint, amikor valaki a párjáról úgy mesél, hogy apának vagy anyának hívja, pedig még élnek a saját szülei. Ez egyértelműen jelzi, hogy számára már abban a szerepben a legelfogadottabb. Ő nem férfinak vagy nőnek látja, ahogy régen.
Az egészségügyben hazánkban szintén erős az identitásvesztés, mert valami régi, rossz hagyományt alkalmazva a beteget Ketteskének szólítja a nővér vagy az orvos. A néni volt már ultrahangon, kérdezi. Mi lenne, ha megtisztelné azzal, hogy azt mondja: Kis Ágnes, tessék befáradni!
Ezek a megszólítások többnyire nem rosszindulatúak, inkább a túlterhelt rendszer és a megszokás eredményei, mégis személytelenségre utalnak. Egy ember, aki hatvanéves, volt kamasz, szerelmes, kergetett álmokat, felnevelt két-három gyereket, hirtelen Ketteskévé válik. Pedig a nevünk nem csupán azonosító. Azt mutatja meg, hogy egy ember több annál, amit csinál. Nemcsak beteg, szülő vagy házastárs. Egyedi, akinek a története nem helyettesíthető, nem eltörölhető.
Sokan mesélik, hogy évek óta nem hallották a nevüket, mert házastársuk meghalt. Hiányzik nekik, hogy valaki ezen formában is kimutassa szeretetét. Emberek vagyunk, egyszerre ügyfelek, munkatársak, vásárlók, betegek és szülők, de ez nem jelenti azt, hogy az identitásunk darabokra hullott.
Vannak országok, amelyekben természetes az uram, asszonyom megszólítás, van, ahol a keresztnév dominál. Nálunk e kettő elegye figyelhető meg. Szeretnénk udvariasak és közvetlenek lenni, de hajlamosak vagyunk arra, hogy egy embert a szerepével azonosítsunk. Nemcsak orvos vagyok, hanem valaki, aki gyógyítással foglalkozik. Nemcsak felszolgáló, bár az a munkám, de odahaza zenész vagyok, aki egy kivételes hangszerre gyűjt, miközben dalokat ír.
Valóban hasznos lenne, ha egy rendelőben Szabó Emmaként hívnának be, vagy az iskola folyosóján Nagy Gézaként köszöntene a tanár.
Minden egyes alkalommal, amikor valaki emlékszik a nevünkre, amikor kimondja, kicsit visszakapjuk önmagunkat. Talán emiatt érdemes megállni, ránézni a mellettünk állóra, és kimondani egyszerűen a nevét. Mert ott van, mert él, és nem egy szám mögé bújtatva tengeti napjait. Arról nem is beszélve, hogy mindannyian tudjuk, hogy akkor lehet legkönnyebben átgázolni valakin, ha nem vesszük emberszámba.
Ideje már annak, hogy ne hagyjuk magunkat elszemélyteleníteni. Állampolgárok vagyunk, alkalmazottak, vezetők, rászorultak vagy vevők, de van nevünk. Életünk utolsó pillanatáig azok vagyunk, akiknek szülei kiválasztottak egy nevet. És ha nem tetszett, megváltoztathattuk, de sosem lettünk csak nénik vagy bácsik. Nem beszélve a már emlegetett számokról.
