Gyönyörű szombat volt, az a kellemesen meleg, amikor jó volt kinn lenni a levegőn, mert nem perzsel a nap, hanem lágyan simogat.
Tizenegy körül már feltétlenül a lányos háznál kellett lenni, aztán a tömeggel vonulnak majd ők is be a kultúrotthonba. Ahogy a hagyomány megkövetelte. A menet mindig vicces volt. Miután kikérték a menyasszonyt a szülői házból, meg az összes létező ceremóniát végigcsinálták, hangos zeneszóval vonult végig a sokaság a környező utcákon. Volt, aki már fényes délelőtt dülöngélt, mert jó féle bor és pálinka folyt mindenütt.
Az ebédre ilyenkor még várni kellett, mert a borjúpaprikás szigorúan egy órára készült el. Már javában főtt óriási bográcsokban a kultúrotthon árkádjai alatt. Minka sokszor téblábolt a kapkodó, otthonkás asszonyok között, akik hangos nevetések és vaskos pletykák közepette kavargatták az ebédet, és készítették elő a vacsorát.
Éjfélre készen kellett lennie a szármának, ami nem volt más, mint a töltött káposzta. Elképesztő látvány nyújtott a több ezer, káposztába csavart húsgombóc.
Szerette őket hallgatni, bár sokszor nem értette a vicceiket és a célzásaikat egyes falubeli nőkre, férfiakra. Annyi csúnya beszédet, mint ott, nem hallott soha sehol, bár anyja is tudott cifrákat mondani.
Tíz óra körül elkezdtek készülődni. Böske először Nándikát öltöztette, akit meg kellett mosdatni, mert ki tudja, mit csinált az udvaron. Annyira koszos lett a keze és az arca, hogy a lavórban alaposan lecsutakolta. A kisfiúnak nem tetszett neki a fenenagy tisztálkodás, nem értette, miért fontos, ha pár órával később úgyis ugyanabba az állapotba kerül.
Böske azonban nem tűrt ellentmondást. Kilöttyintette a lavórból a szappanos vizet és ráparancsolt Minkára, hogy ő szedje rendbe magát.
– A füled mögött is mosd meg rendesen! A csipát is a szemedből, mert nem akarom, hogy megszóljanak – mondta idegesen. – Nekem aztán senki ne mondja, hogy lóg a takony a gyerekeim orrából vagy szutykos az arca.
A kislány igyekezett alaposan megsikálni magát. A feje rettenetesen fájt már egy ideje, de nem mert szólni. Néha szédült, de ha megemlíti, biztosan leszidják, hogy minek nyafog, inkább örüljön, hogy lagziba mehet. Így hallgatott. A hideg víz és finom szappanillat kicsit elterelte a gondolatait, de percekkel később már újra rosszul érezte magát. Közben megjött az apja is, így a lavórt ő kapta meg. Derékig levetkőzött, megmosakodott és még gömbölyödő hasát is meglögybölte hideg vízzel. Gyorsan végezett, és elment öltözni. Minka hallotta, hogy benn morog a hátsó szobában. Hogy mi baja volt, az nem hallatszódott ki.
Sietniük kellett, mert közeledett a lakodalmas menet. Szólt a muzsika, a dob hangját hozta a szél. Nándika is elkészült, és vasalt nadrágjában úgy nézett ki, mint egy kisméretű úriember. Minka legszívesebben összepuszilta volta kerek képét, de az anyja biztosan rászólt volna, hogy hagyja békén, nem játékbaba.
Mindnyájan szépek voltak. Apja a galambszürke öltönyében, amiből enyhe naftalin szag áradt, fején elmaradhatatlan kalappal, anyja a kék ruhájában alig palástolt izgalmával, és a két gyerek. Minka végre felvehette három fodros, tarka ruháját, amit tavasszal varrt neki Olga néni, és eddig csak egyszer volt rajta. A ruha egyszerűen csodálatos volt. Már a mintája is nagyon tetszett neki, de a három fodor, ami pörgőssé tette, különösen szép volt. Fehér zokni és szandál járt hozzá. Készen is állt minden egy szép naphoz.
Nem felejtette el, hogy vigyáznia kell a ruhájára, mert valahogy az ilyeneket eszi le legjobban az ember. A szidást, amit azért kapna, hogy rácseppent a paprikás lé, nem tenné zsebre. Meg aztán ki se lehet szedni az ilyen foltot semmiféle csodaszerrel.
Így eldöntötte, hogy nem fog enni. Ez nem esett különösebben nehezére, mert a fejfájása nem múlt el, és éhséget sem érzett.
Apja gyorsan kiterelte őket az utcára, a kapu elé, amikor meghallotta, hogy már a szomszéd háza felől jön a kurjongatás. Ünnepélyesen becsatlakoztak a kígyózó sorba, és úgy sétáltak végig a falu fő utcáján, mintha a látványosság részei lennének. Tulajdonképpen azok is voltak, mert akik nem voltak hivatalosak az esküvőre, kicsődültek az utcára, mustrálták a többieket. Rácsodálkoztak a menyasszonyra, és természetesen kibeszéltek minden lehető témát, ami csak adódott így szombat délelőtt.
Mire a kultúrotthonba értek, Minka már alig állt a lábán. Böske Nándikát fogta kézen, neki magyarázott, apja pedig a kollégáival vitatta a búzát meg a napraforgótermést. Ő szinte elveszett a tömegben. Kivánszorgott az épület mögé és leült az árnyas gesztenyefák alá a lépcsőre. Hallotta, hogy szól a zene, de ilyenkor kevesen táncoltak, mert mindenki enni készült. Szerette hallgatni a muzsikát, és az egyik zenésznek különösen szép hangja is volt. Amikor a Látod édesanyám, mért szültél a világra nótát muzsikálták, Minka szíve összefacsarodott. Ez volt apja kedvence. Ha berúgott, ami egyre ritkábban fordult elő, mindig ezt énekelte fennhangon.
„Tisza vize vitt volna a jeges Dunába, bár ne lettem volna, hogy ne lettem volna senki megunt babája…”
Ezek a sorok nagyon fájtak a kislánynak. Vajon miért akarna apja a Dunába veszni? És mit jelent az, hogy megunt baba? Az apja nem baba, és nem is lehet megunni.
Ahogy ott üldögélt, lépteket hallott. Egy fiú állt meg mögötte, majd kérdezés nélkül lehuppant mellé a lépcsőre. Fekete hajú volt és villogó szemű.
– Zdravo! – mondta kedves mosollyal.
Minka hallgatott. Meglepte a szerb köszönés. Nem ismert gyereket a faluban, aki nem magyarul beszélt.
– Zdravo – mondta nagy sokára.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte a fiú immár magyarul, érezhető volt némi akcentus a kiejtésén.
– Csak kijöttem ide.
A fiú szeme kikerekedett.
– Mindenki bent mulat meg várja az ebédet. Te miért nem?
– Nem vagyok éhes.
– Én mindig éhes vagyok! – közölte nevetve az ismeretlen.
Ezen a kislány is elmosolyodott. Végigmérte az új fiút, de a nevét nem merte megkérdezni.
– Máskor én is, de most nem – mondta végül.
Várta, hogy a másik megkérdezze, miért, de nem tette. Hallgattak.
– Szereted a savanyú cukorkát? – kérdezte a fiú.
Választ sem várva előkotort párat a zsebéből. Minka udvariasan vett egyet. Azon gondolkodott, honnan jöhetett, mert a savanyú szót furcsán mondta. Pöszén. Nem nevette ki, bár vicces volt. Tetszett neki a fiú. Tetszett neki a kedvessége és a barátságos mosolya.
– Később megeszem! – jegyezte meg. – Kikapnék, ha ebéd előtt cukorkát ennék.
Megint összemosolyogtak. Jó volt látni, hogy a srác, aki egyidős lehetett vele, talán valamivel idősebb, nem nevette ki. Együtt hallgattak. Jól esett ez a hallgatás, volt benne valami meghittség. Nem zavarta egyiküket sem, hogy nem csacsognak, hanem csak nézik a burjánzó fákat.
Minka fejében az járt, vajon észrevette-e valaki, hogy ő nincs benn. Valószínűleg nem, mert akkor keresték volna. A családban való láthatatlansága nem volt újdonság, de most, hogy nem volt jól, belesajdult a szíve. Hat éve alatt gyakran megtapasztalta, hogy otthon ő elfelejtődik. Legfeljebb akkor gondolnak rá, ha ebédelni kell, vagy épp boltba szaladni. Máskülönben mindenki teszi a dolgát, és nem kíváncsi a gondolataira, érzéseire. Nem értek rá vele foglalkozni. Anyja mindig a ház körüli munkákkal volt elfoglalva, vagy ha pihenni akart, és kiment az utcasarokra, ahol gyülekeztek a pletykafészkek és mindent kibeszéltek, amit csak lehetett. Ott nem tűrték a tébláboló gyerekeket. Apja meg dolgozott reggeltől estig.
A zene váratlanul elhallgatott és a mikrofonból egy borízű hang elkiáltotta, hogy jó étvágyat kíván a jegyespárnak.
Ekkor a fiú felugrott.
– Be kell mennünk! – közölte. – Gyere! – Szép, gondolta a kislány. Egyszer majd neki ilyen férje lesz. Majd, ha nagy lesz, és nem fáj a feje.
Az ismeretlen megfogta a kezét és felrántotta. A lendülettől ruhája meglebbent, Minka elpirult.
– Igazad van. Biztos keresnek – egyezett bele, bár tudta, hogy nem igaz.
– Szép a ruhád! – kiáltotta az új barát és már el is tűnt az ajtóban.
Még a nevét sem mondta meg. Minka körbepillantott, és el se tudta képzelni, hogy ennyi ember között, hogyan fogja megtalálni a családját. Tétován nézett jobbra, balra, de nem látta őket.
Fehér porcelántálakban hordták ki már az asztalokra a borjúpaprikást. A felszolgáló lányok és fiúk maguk is vendégek voltak, de ilyenkor szokás volt a barátoknak beállni, segíteni. Fehér kötényeikben sietősen vitték mellé a kenyeret és a savanyúságot.
Minka szülei a színpadon ültek, oda is terítettek, ami nem volt szokatlan, hiszen a tömeget el kellett helyezni.
– Épp ideje – szólt rá az anyja keményen, amikor nagy nehezen észrevette. – El sem tudom képzelni, hol csavarogtál. Nándika is nyafogott utánad.
– Csak kinn voltam, sétáltam.
– Mindegy, gyere enni!
– Nem vagyok éhes. Nem kérek semmit.
– Hogyhogy nem vagy éhes? Reggel is alig ettél. Legalább egy kis kenyeret rágcsálj!
– Jó – egyezett bele, pedig tudta, hogy egy falat se menne le a torkán.
Nándika viszont úgy tömte magába a zsíros szaftot, mintha egy hete nem kapott volna enni. Böske könnyekig meghatva bámulta gömbölyű arcocskáját. Ha ez a kisfiú nem lett volna neki, már biztosan világgá ment volna.
Messzire el egy olyan házasságból, amibe beleerőltették. Rég lefutott volna akár a Föld bolygóról is, hogy elkerülje a férfit, akit nem szeretett, akit teste-lelke nem kívánt, és aki időnként megverte. Ez utóbbit senkinek nem merte elmondani, mert úgysem értették volna meg. Még ki is nevetik.
Tudta, hogy olykor rászolgált a verésre, de abban is biztos volt, hogy sokszor nem. Egyszerűen azért csattant el egy-egy pofon, mert az ura nem szerette őt. Mindenki tudta róla, hogy egy másik nőért bolondult éveken át, de a nő megcsalta, aztán kiment Ausztriába, végül Kanadába.
Folytatjuk…
*zdravo=szia
*krempite=krémes
