Mire mindnyájan elkészültek elmúlt hét. Minka végül felvehette a pöttyös ruhát. Teljesen értehetetlen volt Böske engedékenysége, de eszébe se jutott firtatni. A pöttyös ruha álomszép volt. Frissen mosott hajával, apró táskájával a vállán, büszkén lépegetett az aszfaltos úton. Abban reménykedett, hogy a délutáni fiú, akiről szinte semmit sem tud, előkerül.
Egész nap szinte semmit nem evett, még a cukorkát sem, amit kapott, mégsem volt éhes.
Az est csigalassúsággal telt. A hatalmas tömeg izzadtra táncolta magát. Pörögtek a csárdásokban, lassúztak és ettek, ittak a végtelenségig. A kultúrotthon táncparkettjén volt, hogy egyszerre kétszázan ropták. A parkett nem felelt meg a valóságnak, mert a földet négyzetre vágott linóleumlapok díszítették, itt-ott hiányosan.
A vacsora nyolckor a szokásos zsírkarikákkal díszített húsleves és főtt hús volt. Utána érkezett a sült hús, kompót, legvégül megint a sütemények. A diós kosárkák, linzerek, hókiflik és a zserbók úgy sorakoztak a tálcákra púpozva, mint a piramis téglái. Egyikre sem vágyott. Apja kétszer is szedett a sült húsból és a gyümölcsmártásból. Aztán lehúzott mellé két pohár vörösbort, amitől azonnal kipirult kerekded arca. Érezhetően egyre jobb kedve lett. Anyja egy régi szomszédjukkal beszélgetett, Nándika meg pár gyerekkel a kultúrotthon kertjében csatangolt. Már sötétedett, de mindenki tudta, hogy ott el nem veszhet, ezért nem is aggódtak. Egyszer elkapta apja tekintetét, mintha elkomorult volna az arca, de nem szólni nem szólt hozzá.
Amikor újra kezdődött a tánc, Minka megelégelte a zajt és nesztelenül osont ki az asztal mellől. A fiút kereste, de csak pár ismerős kislányba botlott az utcájukból. Táncolni hívták, de neki nem volt kedve pörögni. Szédült is. A gyengeség egyre inkább leterítette.
A lemenő nap fényében a park félelmetesnek hatott hatalmas bokraival és fáival. A bejárattól nem messze férfiak diskuráltak. Ők voltak azok, akik utáltak táncolni, viszont beszélgetni annál jobban szerettek. Néhányukat ismerte, apja kollégái. Látta őket jó néhányszor traktoron vagy kombájnon.
Laci bácsi hangját nem lehetett nem hallani. Kedvelte őt, mert mindig megnevettette. Most nem volt vicces kedvében.
– Nekem te ne védd, Titot, Pista! Ugyanolyan rohadék, mint a többi. Te nem voltál ott, nem tudod, mit tettek a partizánjai! – kiáltotta.
– Már megint kezded? – legyintett a harcsabajuszú idősebb.
– Igen, kezdem, és folytatom is mindig! Én láttam, mi zajlott Bezdánnál! Ott voltam az erdőben is, amikor a szerbek apámat és a bátyámat az árokba lőtték! És miért? Csak, mert magyarok voltunk. Láttam, ahogy az a nő, a jóisten szakassza le rá az eget, puskatussal verte szét a szomszédom fejét. És még röhögött is.
– Laci, nagyon rég volt. Háború volt – szólt közbe egy harmadik.
– Nagyon rég? Neked, mert te még a világon sem voltál. Azt hiszed, hogy Titonak nincs hozzá köze? Azt hiszitek, hogy ő jó ember, mert földet adott nektek a háború után? Nézzetek rám! Csoda, hogy élek! Ha apám akkor nem fogja fel a lövést, nem lennék itt.
– Már ezerszer mesélted. Nem lehet rajta változtatni! – jegyezte meg csendesen a harcsabajuszú. – A halottak nem támadnak fel.
– Ez igaz, de azért nem felejthetjük el a disznóságot, amit műveltek velünk, magyarokkal! És nemcsak Bezdánban – ordított magán kívül Laci bácsi.
Minka nem értette, miről beszélnek, de azt látta, hogy mindenki feszült. Az óvodában, amikor Marika néni a partizánokról mesélt nekik, ott mindegyik bátor és hősies volt. Egy se bántott senkit.
– Laci bácsi, jobb, ha halkabbra veszi a hangját, soha nem lehet tudni, ki hallja a mondandóját – jegyezte meg váratlanul egy odaérkező pökhendi férfi.
– Talán csak nem tőled kellene félnem, te seggnyaló? – kiabált rá a másik. – Apád is besúgó volt, mindenki tudja, te sem vagy más. Hiába, az alma nem esik messze a fájától…
– Jobb, ha befogja a száját, amíg nyugton vagyok!- emelte fel a hangját az újonnan csatlakozó. – Azt még elviselem, hogy engem szid, de az apámat hanyagolja, mert beverem a pofáját. Már öt éve nincs köztünk, hadd nyugodjon békében.
Laci bácsi nyelt egyet. Nem akart verekedésbe keveredni a szomszédja esküvőjén, de azt mégsem hagyhatta, hogy ez a kikent-kifent ficsúr rendre utasítsa.
– Jól van öcsém, egyszer majd kiderül az igazság, és az olyanok, mint te, nem ússzák meg! De Tito se, akinek legalább annyi vér tapad a kezéhez, mint Hitlernek vagy Sztálinnak.
Erre a társaság egy másik tagja is felhördült.
– Jól élünk, szabadság van! Bánt itt bennünket valaki? – rikácsolta haragosan. – 44-ben háború volt. Olyankor mindig történnek borzalmas dolgok.
– De hát ezrével lőtték a Dunába a magyarokat! Láttam, ahogy a szomszédom feleségét hajánál fogva rángatják ki a házból, és addig rugdalják, amíg mozog! Pedig terhes volt. Az utolsó hónapban járt. Szegény Kató úgy ordított, hogy azt hittük, beleszakad a szívünk. Még akkor is hallottam, amikor már kiértünk az utcánk végére.
– Laci bá, tudjuk, mit élt át! De ma nem ezért vagyunk itt. Menjen, igyon egy jó kis fröccsöt, aztán táncoltassa meg az asszonyt. Ne nézzen már vissza, elég keserű a múlt e nélkül is. De igaza van Józsinak, rég volt, elmúlt, és már úgysem tudunk rajta változtatni. Titot jobb nem szidni, mert az ember egyszer még eltűnik a házából, aztán soha többé nem látja viszont ezt a nyüves falut.
A többiek nem néztek a beszélőre, inkább csak hümmögtek. Mind tudták, hogy igaza van. Egyedül Laci bácsi volt, aki lángoló tekintettel mérte végig őket, köpött egyet, majd sarkon fordult. Minka nem szerette hallgatni a felnőttek veszekedését, mert olyankor gombóc keletkezett a torkában. Valami ismeretlen félelem gyúrta és elzárta előle a levegőt. Most azonban nem jött elő ez az érzés, inkább kíváncsi lett, de a csoport feloszlott, és mindenki visszatért saját gondolatai sötétzárkájába.
Az óvó néni szerette Titót. Nem úgy mesélt nekik róla, mint Laci bácsi. Tito egy mesebeli hősről, aki nagyon szereti a gyerekeket. Mutatott is képet, amelyen a szemüveges, mosolygó bácsi körül vidám fiúk és lányok álldogáltak, sőt az ölében is ült egy. Elképzelhetetlennek tűnt, félni kelljen tőle. Hogy a Dunába lőtték a magyarokat, szintén nem értette. Belül, a zsigereiben érezte a rosszat, de nem fogta fel. Mégis erős hányinger tört rá. A bokrok közé futott és öklendezni kezdett, de nem jött ki semmi.
Nem ez volt élete legjobb estéje. A fiú sem került elő, pedig leste. Még az a bizonyos lépcső felé is elsétált, de ott most egy pár csókolózott. Pfuj, undorítóak voltak, ahogy cuppogtak. Nem sokszor látott ilyet, de ahányszor előfordult, mindig megfogadta, hogy nem fog ilyesmit csinálni. Apját és anyját sose látta ilyen bizalmasan közel. Még érinteni is ritkán érintették egymást. Őt sem.
A hatalmas bukszusok közt azonban döbbenten figyelt fel egy ismerős hangra. Az anyjáé volt. Valakivel sutyorgott. Tudta, hogy nem téved.
– De miért? – kérdezte a férfi.
– Azért, mert nem kellettem neked. Mást vettél el – mondta Böske.
– Kellettél, de apám nem engedte, hogy a részeges Pál Pista lányát elvegyem. Hidd el, megpróbáltam meggyőzni…
– Túlságosan nem igyekeztél, az biztos. Vagy most is hazudsz, mint régen – hangzott a dacos válasz.
Anyja hangjában volt valami kihívó, amit Minka még sosem fedezett fel. A bokrok mögé guggolva nem bírta ki, hogy ne hallgatózzék tovább.
– Tudod, hogy akartalak mindig is.
– Akartál, de csak arra, mert azt hitted, könnyen megkaphatsz.
– Hát, ha nem is könnyen, azért nem felejtem el a találkáinkat az öreg házban.
– Pedig gyorsan felejts el, mert én nagyon megbántam.
– Böske, látom a szemeden, hogy hazudsz – mondta a férfi. – Gyere ki hétfőn megint. Hiányzik a tested, a két puha karod.
Anyja felsóhajtott. Nem válaszolt. Csend lett. Minka a bokrok közül nehezen látott ki. De azt azért kivette, hogy a két alak nagyon közel állt egymáshoz.
– Nem tudom – mondta nagy sokára.
– Gyere, kérlek, csak téged akarlak.
– És mi lesz Vesnaval?
– Vesnát el kellett vennem, mert gazdag. De egy tehén. Egy dagadt tehén. Én mindig rád gondolok, a te vékony testedre, amikor mellette fekszem.
– Ne mondj ilyeneket, ha nem gondolod komolyan!
– Minden szavam igaz! Higgy nekem! Most mennem kell, mert Vesna azonnal a nyakamon lesz. Engedd, hogy megcsókoljalak, mert megőrülök érted.
Minka nem hallotta a választ, és nem is látta, hogy az anyja hagyta-e. Szíve elnehezedett. Az ő anyja, az a szigorú és kemény asszony, aki rá még nézni sem szokott szépen, egy másik férfival beszélget. Sőt találkozgat. Az a férfi anyja testére gondol. Nem értett ebből semmit, de érezte, ez nincs rendjén. Anyja az apjához tartozott, az ő felesége volt. Mással nem beszélgethet így. Mással nem találkozgathat, mert mást nem szerethet. Anyja csak az apját szeretheti, mert ők így egy család. Vagy mégsem?
Folytatjuk…
