Másnap reggel Minka olyan gyengének érezte megát, hogy nem bír felkelni az ágyból. Pedig már javában délelőttbe szaladt az idő. Nyitott szemmel bámulta a plafont, és mozdulni se akart. Előző nap alig evett. Most már korgott a gyomra, de egyáltalán nem érzett vágyat egyetlen ennivaló után sem. Anyja biztosan húslevest csinál, hisz vasárnap mindig az van. Máskor megkérte volna, hogy legyen krumplipüré a hús mellé, amit mindegyikük szeretett.
Pár perc múlva összeszedte a testében rejlő kicsinyke erőt és felült. Szédült. Egy pillanatig forgott vele a szoba, de aztán elcsendesedett a zúgás. Pizsamája felső része lassan csúszott ki a nyakából, ahová a nyugtalan alvás gyűrte. Nándika még aludt, dundi arcocskája kipirosodott a melegtől a nehéz paplan alatt.
Böske titkával együtt, amit ő este kihallgatott, a konyhában a zöldséget pucolta. Arca nem volt túl boldog, de ezt az ebédkészítés folyamata nem is indokolta. Csak a rutin mozgatta a kezét. Szerencsére senki nem tudta, gondolatai merre járnak. Jól volt ez elrendezve fent, a jóisten értette a dolgát. Egy bizonyos fokig.
Az Andrással való beszélgetés teljesen felkavarta. Már több, mint egy éve nem álltak szóba egymással. Az utcán is csak azért köszöntek, mert feltűnő lett volna, ha nem. Mocskos a falu szája, azt is megrágja és kiköpi, aki valóban vétlen. Ő pedig nem volt az. Szerette és gyűlölte is a férfit, aki gyáva volt és gyenge. Nem merte őt felvállalni, mert szembe kellett volna szállnia nagyhatalmú apjával. Aztán meg kitagadták volna a vagyonból, pedig ő volt az egyetlen fiúgyermek a családban. Elúszott volna a sok föld meg a ház, no meg a traktor, amit előző évben vettek, és csodájára járt a fél falu.
Nem, András nem volt erős, és nem volt benne annyi szeretet, hogy mindezt felvállalja. Böske ismerte őt, nem ringatta magát hamis illúziókban. Azt viszont tudta, hogy a szívének minden apró rekeszében csak neki szorít helyet, amíg világ a világ. És talán Nándikának.
Mégse tudott nemet mondani, mégse tudta elhajtani, pedig gyengesége taszította. Hogy lehet szeretni egy férfit, aki semmit nem akar tőle, csak a testét? Erre nem jött válasz belülről, csak a lüktető nyugtalanság, amely elfogta annak gondolatára, hogy nem sokára átadhatja magát az ismerős ölelésnek. Az ura rideg tekintete, bántó szavai majdnem megölték benne a nőt, aki régen volt. Pedig azt sem volt könnyű elővarázsolnia. A szerelem azonban segített.
Aztán később meg is ölte, amikor András bejelentette, hogy nem veheti el. Egyszerűen nem teheti. Így mondta. Ha szembeszegül az apjával, akkor neki vége. És ezután a beszélgetés után fél évvel hazahozta a szomszéd faluból azt a kövér tehenet. Vesna olyan volt, mint egy tekegolyó. Mindenhol gömbölyödött. De életvidáman tudott kacagni, az emberek nem tudtak másra figyelni a közelében, csak csengő nevetésére. Nagyszájú volt, nyílt és pimasz. Ehhez nem voltak hozzászokva a falubeliek. Ahhoz meg pláne nem, hogy egy magyar fiú egy Likából származó nőt vegyen el. Kicsit le is nézték, ostobának tartották. Sokan azt terjesztették róla, hogy nem szokott fürödni, mert erős izzadtságszaga volt.
Böske nem tudta elhinni, hogy Andrásnak az a nő megfelelt. És mégis, hiszen szült neki gyors egymásutánban két lányt.
Előző este a férfi sokadszorra is megkereste. Hosszú ideje visszautasította, mert bár nem szerette az urát, a becsülete nem volt kérdéses. Vagy talán mégis?
A sötétben, amikor a férfi magához vonta és átölelte, minden ellenállása összeroppant. Kihűlt testébe hangos zubogással tért vissza az élet. A vére felpezsdült, pedig már azt hitte, hasonló érzésekben nem lesz része hátralévő életében. A csók megkoronázta a vágyát, és ezt András is tudta. Nem volt közömbös a férfi számára, egyértelműen jelezte nadrágjában dudorodó férfiassága. Viszont ez csak testiség volt. Nem szerelem, nem összetartozás, inkább csak Böske teste utáni kapaszkodás. Ez a férfiaknál nagyon sokszor így szokott lenni, mondták sokan körülötte. A szerelmet azonban meg kell hagyni a könyveknek, egy romantikus Courths-Mahler regénynek, ahol minden kerek lesz a történet végén. Az ő történetük azonban nem tűnt még szögletesnek sem, merthogy nem volt, nem lehetett közös az életük.
Minka megjelenése kizökkentette az ábrándozásból. A kislány gyűrött arcával sápadtan álldogált a konyhaajtóban. Gyengesége mindig haraggal töltötte el. Nem volt benne semmi, ami szerethetővé tette volna. Tiszta apja volt a semmilyen képével, az üres tekintetével és fürkésző szemeivel. Most is csak bámult maga elé, mintha néma lenne, és olyan szerencsétlennek látszott, hogy csak bosszankodni lehetett rajta.
– Mit állsz ott? Menj, mosakodj meg, aztán adok enni egy keveset. Nemsokára kész az ebéd, nem szeretném, ha teleennéd magad.
– Kaphatok cukros kenyeret? – kérdezte a kislány óvatosan.
– De csak egy kis darabot, mert elveszi az étvágyad.
Minka elmosolyodott. Cukros kenyér! Az volt a kedvence. A legfinomabb édességek egyike.
Megmosakodott és leült a hokedlire. Nézte, ahogy anyja befejezi a zöldségpucolást, aztán egy mocskos vödörbe söpri a héjakat. Majd mehet a moslékba a disznóknak. A feldarabolt csirke már a fazékban várakozott. Hozzáöntötte a répát, hagymát és a petrezselymet, majd feltette a gáztűzhelyre az egészet.
Vágott egy vékony karéj kenyeret. A kancsóból vizet löttyintett rá és megszórta kristálycukorral.
– Ne szórd a földre a morzsát! – mondta kelletlenül a lányának.
Folytatjuk…
