Elmúlt még egy nap. A bemutatónk talán jó is lett volna, ha én nem bénázom. Dani majdnem megölt. Amikor befejeztük, odajött hozzám és csak annyit kérdezett, miért vagyok a táborban, ha ennyire utálom, mert süt rólam, hogy semmi közöm hozzá. És még arról is kioktatott, hogy lennének sokan a helyemben, akik nem jutottak be, mert én elfoglaltam a helyüket, pedig szemmel láthatóan ez nem az én világom. Sajnálja, hogy elrontottam más lehetőségeit, és gúnyosan azt javasolta, hogy máskor maradjak otthon és bámuljam a TikTokot, az biztosan boldoggá tesz.
Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben, mert nem akartam rossz lenni. Nem akartam lehúzni a többieket, mégis sikerült. De nem mondhattam neki, hogy a közönség közt ott ült T., épp egy másik lányra vigyorgott és pontosan olyan kedvesen nézett rá, ahogy rám. Szinte hallottam a hangját, éreztem a leheletét az arcomon. A ház, az eső és a doh szaga is újra előjött, és képtelen voltam arra gondolni, hogy jó legyek a darabban. Kinek legyek jó? Neki? Erika néninek? A többieknek vagy magamnak?
Mindenkit gyűlöltem, vagy inkább megvetettem, de legfőképpen önmagam, mert nem bírtam elviselni a testem, amely már nem volt az enyém, a gondolataim, amelyek mindenhol jártak és a szívem, amely már nem dobbant meg T. láttán. Tény, hogy előtte se miatta dobogott, de abban a pár napban, amikor úgy tűnt, fontos vagyok neki, igen. Vagy bebeszéltem magamnak és most csak ebbe menekülök? Olyan rohadt, szemét módon rühellem a világot, ahogy még soha. Senki, de tényleg senki nincs, aki segíthetne rajtam.
Miután Dani az utolsó csepp életkedvemet is elvette, úgy éreztem, nem bírom tovább, lemegyek a tóhoz és nem mozdulok onnan, amíg szét nem rohadok. Nem eszem, nem iszom, csak hagyom, hogy a szerveim felmondják a szolgálatot. Tudtam, hogy mindez nevetséges, hiszen keresnének. Liza lenne az első, aki nem hagyná, hogy bajom legyen, kivéve, ha nem tud róla. Ha nem jönnék vissza, ha hagynám, hogy a víz elnyeljen, nem tehetne semmit. Talán már terhes vagyok. Egy olyan valami nő bennem, ami félig az enyém és félig T-é. Ha ez így van, akkor nem kell semmit tennem, mert apa megöl, darabokra tép és a kutyák elé vet. Ismerem, nem viselné el a szégyent, amit hoztam a fejére. Ezerszer hallottam már otthon, hogy a testvére megesett, hogy mekkora szégyen volt, hogy Marcsi, a nagynéném úgy szülte meg Levit, hogy nem volt férje, és az apáról nem beszélt. Soha senkinek nem mondta el, hogy kitől van, és Levi se kérdezte nagyon, mert még kicsi, és neki azt hazudták, hogy apja elment messzire és talán egyszer visszajön. Mint József Attilánál, csak éppen ez a 21. század, de a szégyen egyes helyeken ugyanaz maradt. Különösen Zalában, ahonnét apa jött. Abban a suttyó faluban, ahol az öregasszonyok uralják a terepet. Marcsi néni akkor már huszonöt volt, mégis mindenki gúnyolta. Vénlánynak mondták, később pedig megesett nőnek. Nevetséges és bosszantó, de úgy látszik a családi karma elért bennünket is.
Apa meg se fog hallgatni. Nem fog nekem hinni, átkozni fog, és hajamnál fogva kirángat az utcára, hogy mások is megtudják, cafka vagyok. Nincs benne könyörület, ezt rég tudom, láttam, hogyan bánik az állatokkal. Aki azokat gyűlöli, az embereket még jobban.
Nem mehetek haza. Nem állhatok elé azzal, hogy én nem is akartam, hogy T. erőltette. Semmit nem mondhatok, ami mellém állítaná. Anya se fog megvédeni, mert mindig apa mellé áll. Nincs önálló gondolata, se érzése, véleménye. Csak a másét szajkózza. Kire számíthatnék, ha még Erika néni is elutasít? Van a világon valaki, aki meghallgatna egy szánalmas, ostoba és undorító embert? Nincs. Egyszerűen jobb, ha én gondoskodom magamról. Úgy, hogy jó legyen, hogy azt higgyék, baleset volt. Lizán kívül senki nem tudja az igazat, hisz T. biztosan hallgatni fog, ahogy Erika néni is, akinek fontosabb a barátja, mint egy lúzer tanítványa. Miért ne lenne? Igaza van. Egy senki vagyok…
Folytatjuk…
