Ma már semmi nem szól a valóságról. Azt a világot, amit építettünk, nem szeretjük. A 21. század társadalmában egyre kevesebben vannak, akik felelősséggel élik az életüket. Nincsenek valódi hírek, kapcsolatok, üzenetek és történések.
Ma csak botrány van. A megmondta a véleményét, beolvasott neki, nem tudod, milyen titkai vannak kezdetű posztokról mindenki (remélhetőleg!) tudja, hogy hamisak és arra szolgálnak, hogy kitöltsenek vele egy felületet, mégis egyre szaporodnak. Mintha percről percre, napról napra nagyobb szörnyűségekre számítanánk, és soha nem elégednénk meg senki tragédiájával. Ezért már az időjárás is csak horror lehet, ahogy két ember kapcsolata, legyen az barátság, szerelem vagy pusztán munkahelyi, akkor érdekes, ha szemétkedéssel, ordítozással és minősíthetetlen szavakkal van tele.
Amikor még volt papíralapú valódi sajtó Magyarországon, akkor a cikk írója nevével vállalta, amit leírt. Ha hazudott, ha szókimondó volt, ha bántó, számon lehetett kérni, magyarázattal tartozott. Ma olyan szintű mocsok önti el a netet, hogy a régen jobb volt egészen más köntösbe bújt nosztalgia lehet csak. Minden és minden, amit kihány magából a világ, gyakran név nélküli, mert vagy gyávák vagy ostobák azok, akik teszik. Életük annyira kiüresedett, semmitmondó és unalmas, hogy valamiképpen fel kell rázni magukat, és nem a legjobb utat választják.
A mai világban nem lehetnek érzéseid, ha öreg és kövér vagy. Elsősorban azért, mert senki nem öreg, hiába hatvanéves, mert mindenki negyvennek gondolja magát, és habzó szájjal közli, hogy annyi, amennyinek érzi magát, és noná, hogy felvesz köldökig dekoltált ruhát, ha az tetszik neki. A túlsúlyos embereket a közvélemény olyan szinten ítéli el, hogy a tehetné, elásná őket, mert akinek tokája van, vastag a dereka, hatalmas a hasa, annak nem lehetnek, ne legyenek gondolatai.
Hazudni kell mindenáron, mert az őszinteség egyenlő a bántással. Mindenki megsértődik, miközben azt hangoztatja, hogy a legfontosabb értékek közé tartozik az igazmondás. Igen, de csak abban az esetben, ha ő teszi. Ha fiatal, akkor természetesen nincs elég tapasztalata, véleménye semmiképp, ha urambocsá’ idősebb, (vagy épp több tavaszt látott), akkor minden, amit megélt, egyetemes, és aki ezt nem tudja elfogadni és értékelni, az idióta.
Hibázni végképp tilos. Hiba, ha valaki gyerekeket vállal, de éretlen, és hiba, ha nem, mert hogy képzeli, hogy önzőn és szabadon akar élni, míg mások szenvednek. Vétek jó helyeken nyaralni, de nem vétek elhitetni, hogy a nyaralás feszültségmentes és csodás. Még soha ennyi közösségi médiában mosolygó családi fotó nem volt a neten, miközben naponta mennek tönkre a kapcsolatok, hányódnak gyerekek egyik és másik szülő között, de a kifelé mutatott kép hibátlan.
Nálunk mindenki mindenhez ért, és ezt okvetlenül világgá is kürtöli. Pár éve még az egész ország tudott focizni és tanítani, aztán a Covid alatt gyógyítani, később politizálni, sütni, műteni, fényképezni. Pedig a legtöbb ember egész életében nem jut túl a határain, és csak a fal mögül kiabál, mert nem veszik észre. Így bántja a mellette élőket, uralkodni próbál a társán, gyerekein, munkatársain és meg van sértődve, ha mások is ezt teszik. Hazánkban az emberek olyanok, mint egy éretlen alma, amely el akarja hitetni magáról, hogy piros, de még zöld és savanykás, mert nincs ideje megérni.
Bántóan lekezelő társadalomban élünk, amelynek egy része vérszomjas. Meg vagyok győződve arról, hogy lennének nyilvános kivégzések újra, sokkal többen néznék végig az akasztásokat, mint egy focimeccset. Ma semmi sem szent, mert az utcára vittük a szennyet, az összes létező tabut, és ha valaki ezt kritizálni meri, felzabálja őt egy kommentcunami. Ki kellene belezni, kasztrálni kellene, élete végéig kínzás jár neki, mondják véleményként azok, akik egy csirkét se vágtak le életükben, de szívesen lennének tanúi olyan eseményeknek, amelyekben tombol a kegyetlenség.
A kényelmünkért feláldozunk mindent, és takarékoskodni vagy odafigyelni a környezetünkre dacból se szeretnénk. Majd más, hiszen neki nagyobb a kertje, ő is locsol, ő se dobja ki szelektíven a szemetet, ő se jár tömegközlekedéssel, és ő is kocsival jár a szomszéd sarokra is. Mintha óvodások maradtunk volna, mert csak vagdalkozunk, és úgy hisszük, senki másnak nem lehet igaza, csak nekünk.
Ellustultunk, és azokat, akik helyettünk dolgoznak, lenézzük. Hozzák ki nekünk az ebédet, a ruhát, a bármit, csakhogy ne kelljen érte mennünk, de csak akkor, amikor nekünk jó. A futár nem ember, csak egy két lábon járó gépezet, aki ugorjon, szökkenjen akkor, amikor mi ráérünk. Minden szolgáltatássá lett. A szolgáltatás egyenlő az elvárással, mert ha fizetünk, akkor királyok vagyunk. Szó szerint. Követelőzünk, tolakodunk, veszekszünk, miközben az élet elmegy mellettünk.
Ez a cikk az akinek nem inge-mondás mentén íródott, nem beszélve arról, hogy szerzője pontosan ezeket tapasztalja, csak meri a nevét adni hozzá. Hogy régen jobb volt-e, nem tudom. Mindenesetre más. Ahogy régen is voltak drogosok, rosszindulatú emberek, gonosz szomszédok, csak nem ennyien. Vagy ha voltak, talán meg tudtunk velük küzdeni, most azonban elbújnak, állatos képek mögül fröcsögnek, és ha tehetnék, legyilkolnák a fél világot. Már ha lenne bátorságuk, mert az is lehet, hogy gyávák és frusztráltak.
Nem csoda, hogy egyre többen hagyják maguk mögött a virtuális világot, és nem követik az eseményeket, mert már valóban nem lehet eldönteni, mi a valóság, nem beszélve a mesterséges intelligencia térnyeréséről. Millió és millió olyan videó kering, amelyben kedvenc focistánk, színészünk vagy celebünk olyasmiket csinál, amit az AI generált, és köze sincs hozzá. Ugyan, hogy tudná eldönteni egy olyan ember, akinek a pénzkivétel is probléma egy automatából, hogy a valóságot látja-e.
Úgy tűnik, egyre nagyobb szükség lesz arra, hogy ingerszegény környezetbe helyezzük magunkat…Saját védelmünk érdekében. Felnőni egyelőre nem tűnik jó opciónak.
