Eldöntöttem. Nincs tovább. Tizenöt sem vagyok, nem lehet gyerekem, hiszen a testem sem az enyém már. Úgy se értene meg senki. Mindenki engem hibáztatna, mert már nem vagyok gyerek. Ítélkezni mindenki tud és akar is. A legtöbben attól érzik magukat valósnak, ha a véleményüket kimondják. Én is ilyen lennék, ha nem lenne bennem egy adag gyávaság. Nem érdekel senkit, hogy én mit érzek, ahogy az sem, hogy mások. Miért várnám el bárkitől, hogy mellém álljon, amikor az az ember se tette, akiben megbíztam, akit csodáltam.
Erika néni csak saját magát szereti, dicsőíti, és akkor boldog, ha imádják őt. Én pedig nem fogom, már nem tudok úgy nézni rá, ahogy régen. Mennyire bolond voltam, hogy elhittem neki, ő más, mint a felnőttek, más, mint anyáék! Dehogy más. Csak jobb volt a körítés, és mi, szánalmas tanítványai beszoptuk. Tulajdonképpen nem bánom, hogy vége lesz az életemnek, eddig se volt fontos. Semmit az égadta világon nem csináltam jól, és nem történt velem semmi, amit meg lehetne említeni. Most nem kezdek képzelegni arról, mit mondanak majd a temetésemen, mert nem számít. A létem sem.
Ebéd után, az úgynevezett csendes elvonulásban, ami egyenlő az ovis alvással, kiosontam a házból. Liza elaludt, este nagyon sokáig leste a kiszemelt pasit, és nem bírt tovább fennmaradni. A srác amúgy sem maradt a táborban, mert vendégként érkezett. Még helyes se volt, de barátnőm szerint a kisugárzása fantasztikus. Aha…Fantasztikus. Na, mindegy. Mivel tiszta volt a terep, úgy gondoltam, most lenne a legjobb. Nem tudok úszni, sose sikerült megtanulnom. A fulladás nem a legszebb halál, de csak pár perc, és vége a fájdalomnak, ami most szétfeszíti a testem.
Olyan csend volt mindenhol, mintha a hőség latarolta volna csapatot, ami valószínűleg igaz is volt. Hátra se néztem, ahogy rohanni kezdtem az erdő felé. Hamar kifulladtam, nem vagyok valami sportos. A kis ösvényen azonban már nem kellett sietnem, ott nem látott senki és ha látott volna is, azt hihette, kedvem van egyedül lenni. Hülye papucsom folyton beleakadt a földből kiálló ágakba, ami miatt bosszankodtam, de terveimen nem változtatott. Életem utolsó perceit éltem, mit érdekelt volna egy gumipapucs, ami tetejében ronda is volt. Akkor is papucsban voltam…
A tó partja csendes volt, milyen is lehetett volna. A vizet még egy aprócska szellő se fodrozta. Kiléptem a papucsomból, de nem vetkőztem le. Sortban és trikóban maradtam, minek ezt túlragozni, és ha megtalálják a testem, legalább nem szörnyülködnek azon, milyen vézna vagyok. Csak pár másodpercig álltam a vizet nézve. Hívogatott. Kedvesen, de határozottan. Apa és anya majd ki fog borulni, de túlélik. T. sajnálkozik, Erika néni eljátssza a nagy halált a többiek előtt, de nem mulasztja el megjegyezni, hogy ez az út rossz, és hozzá bárki bármikor fordulhat, ha kétségbeesett. Csak akkor nem, ha a barátja kikezd egy libával. Akkor persze nem fogja meghallgatni, mert mindenki önállóan dönthet arról, mit akar és mit nem. Ha valaki tizenöt, akkor már nem gyerek… T. még ma este elindul, és keres magának egy újabb áldozatot, mert nem bír nyugton maradni.
Lizát sajnáltam egyedül, mert nem írtam neki egy sort sem. Ez bántott. Ahogy lépkedtem befelé, minden könnyebb és nyugodtabb lett bennem. Olyan érzés öntött el, mint aki rátalált a jó útra, és szinte lebeg felette. A víz hideg volt. Amikor a combomig ért, kicsit megrázkódtam. Léptem még egyet, de a következő lépésnél már nem éreztem a süppedős iszapot. Elmerültem.
Folytatjuk…
Fotó: MART PRODUCTION: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/ferfi-szemely-no-erzesek-7279113/
