A három napból kettő lett, de Andrea ezalatt a két nap alatt is gyanakodva figyelte a lányt. Látta, hogy igyekszik, de ügyetlen. Két tányér, három koktél látta kárát kedvességének, de úgy érezte, mégse küldheti el, ennyivel tartozik Octavionak. Amikor rosszul ment az üzlet, a fiú mindig segített neki, még ha ez a segítség olykor nem is volt tiszta. Így nyelt párat és elnézést kért a vendégektől, akik nem voltak annyira elnézőek, mint ő. Az egyik hölgy kifejezetten ingerült lett, és vörös fejjel azt ordította, hogy megírja minden lehetséges fórumon, hogy kerüljék a helyet, mert alkalmatlanok gyülekezőhelye. Andrea bólogatott, és nem akarta tovább marasztalni. Készített neki egy újabb koktélt, és fellélegzett, amikor a nő a párjával elhagyta az éttermet. Régóta volt a szakmában, sejtette, hogy nem ússza meg ennyivel. Régen a panaszkönyvet kérték, amire csak legyintett, de ma visszaeshetett a forgalma egy rossz kritikától…Szemét lett a világ, gondolta keserűen, de nem tehetett ellene. Bianca érezte, hogy nem kedveli őt, és azáltal, hogy figyelte, még inkább zavarba hozta. Ám a sors, vagy mondjuk úgy, annak keze, messzire elért, és amikor a lány ismerős arcot pillantott meg az étterem ajtajában, sejtette, hogy nem lehet véletlen.
A bejárat előtt az a Veronica állt egy morcos képű fickóval, akit a vonaton ismert meg. Az, aki a horkoló öregasszonnyal utazott, és nagyon kedves volt hozzá. Mintha egy évszázad választotta volna el attól az úttól…Megremegett, de egy vékony reménysugár azt sugallta, hogy talán kávézni jöttek. Ezért mosolyogva lépett a nő elé, aki átható tekintettel bámult rá.
– Szervusz, Bianca! – köszöntötte a nő. – Hadd mutassam be neked Gino Fabbri nyomozót. Engem már ismersz.
– Üdvözlöm! – nyújtotta a kezét a lány. Sápadtsága nem kerülte el a két érkező figyelmét.
– Úgy sejtem, tudod, miért jöttünk. – Veronica hangja nem volt olyan kedves, mint amikor megmentette attól az idegentől. Úgy tűnt, volt gyakorlata abban, hogy ijesszen rá mindenkire, aki egy kicsit is tart a hatóságoktól.
– Nem – nyögte ki a választ.
– Ne játsszunk macskaegér játékot, jó? Szeretnénk beszélni veled egy nyugodt helyen. Tudjuk, hogy közöd van egy furcsa balesethez.
Bianca nem felelt. Óvatosan hátrapillantott, de Andrea úgy tett, mintha belemerülne a poharak törölgetésébe és nem hallana semmit. Pedig azonnal tudta, hogy a két idegen nem azért jött, hogy megigyanak valamit.
– Talán a sarokban jó lesz… – felelte, és intett neki, hogy haladjanak előre és a legtávolabbi asztalra mutatott.
Szíve a torkában dobogott. Nem, nem ölt meg senkit, de ezt hogyan fogja elmagyarázni? Miért nincs itt senki, aki meg tudná őt védeni? Ahogy ezt kimondta egy belső hang, megjelent Octavio. Arra nem volt szükség, hogy átlássa a helyzetet, mert ezeket a jeleneteket ismerte, részese volt már nem egy letartóztatásnak, de mindig megúszta. Most is csak a túlélő ösztön vezérelte. Mást nem tehetett, mint színészkedett. Tettetett aggodalommal odalépett a lányhoz, megragadta a kezét és ezt kiáltotta:
– Édesem, velem kell jönnöd, mert valami történt anyával! Ugye, nem baj, Andrea? – azzal elkezdte vonszolni a lányt, de úgy, hogy Bianca alig tudta tartani vele a lépést. – Gyerünk! – kiáltott rá.
A lány nem értett semmit, de azt megérezte, hogy Francescának az égvilágon semmi baja. Mire a két nyomozó magához tért, jelentős előnyre tettek szert. Még hallották, hogy ott lihegnek a nyomukban, de Octavio minden sikátort és kiskaput ismert arrafelé, így nem volt nehéz betuszkolnia egyik mögé a lányt, miközben ujját a szájára helyezve jelezte, hogy maradjon csendben. A tömör fakapu mögött láthatatlanok maradhattak, miközben a páros le-fel rohangált a környező utcákban.
– Nem nyelhette el őket a föld! A szentségit neki, ki a fene volt ez az alak? – ordított Fabbri. Az előző esti italozás másnapossága azonban alaposan hozzájárult ahhoz, hogy lelassuljon. Veronica nem káromkodott, csak megállt és beleszimatolt a levegőbe.
– Mi vagy te, kutya? – nézett rá a másik.
– Nem, de jó orrom van! Kis híján elmentem parfümőrnek!
– Az meg mi a franc?
– Majd elmondom, csak álljunk meg egy kicsit. – Azzal valóban szimatolni kezdett. Kiskora óta jóval erősebb és fejlettebb szaglással rendelkezett, mint a legtöbb ember. Tudta, hogy meg fogja érezni a lány parfümjének vagy samponjának illatát, ha kicsit figyel. Nem beszélve az izzadtságról, amelyet a félelem bocsát ki.
Octavio intett a lánynak, hogy nem maradhatnak a kapu mögött.
– Gyere! Ott az az ajtó, levisz a pincébe! Ott nem találnak meg! – súgta, és már el is indult. Bianca azonban nem mozdult.
– Mozogj! – suttogta ingerülten. – Majd később megbeszélünk mindent.
A lány úgy követte, mint egy robot, és kis híján felkiáltott, amikor a zsebében rezegni kezdett a telefonja. Nem volt idő rápillantani, inkább lehajolt, és a dohos pinceajtó takarásában eltűnt egy tágas alagútrendszer útvesztőjében egy sráccal, akit alig ismert.
Folytatjuk…
