Még mindig túl sokan hiszik, hogy a depresszió csak hiszti, gyengeség vagy múló szomorúság. Minden ember volt már csalódott, gyászoltak, vagy magukba fordultak pár napig, de mindez elmúlt, és így reagálnak a depresszióra is. Pedig a kettő nem ugyanaz.
A szomorúságnak oka van. Lehet ez helyzet, ember vagy történés, de a depresszió akkor is jelen van, ha látszólag semmi nem történt. Olyan állapot, ami megváltoztatja a motivációt, a gondolkodást és az emberi test működését is. Nem azért nincs jobban valaki, mert nem akar vagy gyenge. Egyszerűen képtelen rá, és ezt nehéz elfogadni. Egy lábtörést látunk, tudjuk, hogy hat hét alatt begyógyul, ahogy a legtöbb betegség szintén látható, de a depressziós ember gyakran kifejé mosolyog, és erőn felül eljátssza, hogy rendben van. De nem sportol, nem keres senkit, nem vigyáz magára, és ez a kívülálló számára feldolgozhatatlan. Úgy gondolja, merő lustaságról van szó.
A depresszió az emberi elme sérülése, amelynek kívülről nincs valódi nyoma. Nincsenek hegek, nem segít a kitartás és a jó tanácsok sem elegendőek. Aki benne van, nem tud reménykedni, és nem képes tenni ellene. Az alagút végén számára nincs fény, mert torz a valóságképe és a jövőt sötétebbnek látja, mint amilyen. Egy ördögi körben mozog, mert képtelen másokkal együtt lenni, nem keres társaságot és ezzel egyidőleg elszigetelődik az emberektől, ami fokozza a magányát.
A depresszió egy sötét köd, amely elfedi a világ színeit, a jövő lehetőségét, és csökkenti a már csökkenő önbizalmat és cselekvőképességet. Sokan azt hiszik, hogy a beteg nem akar meggyógyulni, nem akarja összeszedni magát, pedig a valóság az, hogy minden erejével harcol. Személyes sértésnek veszik, ha eltűnik, nem válaszol, ha lemondja a találkozókat. Pedig csak nincs ereje kapcsolódni. Ezért soha ne mondjuk, hogy majd elmúlik, meg másoknak se jobb. Ez az állapot nem lustaság és nem gyengeség. Nem azonos a személlyel.
Hogy mit tehetünk, ha látjuk, hogy valaki elsüllyed? Ne ítélkezzünk, ne osztogassunk tanácsokat, ne nyaggassuk azzal, hogy meglásd, ha kimozdulsz, jobb lesz. Inkább csak legyünk jelen, szóljunk, hogy segítünk neki takarítani, bevásárolni vagy vigyünk valami finomat jelezve, hogy tudjuk, gond van, de idővel le fogja küzdeni magában a rossz gondolatokat. Ha nem, akkor talán lesz ereje segítséget kérni, orvoshoz fordulni.
Mindig vegyük komolyan, ha valaki hosszabb ideje beszél a reménytelenségről, ha azt mondja, nincs értelme az életének, vagy úgy érzi, jobb lenne eltűnni és nem lenni ebben a világban.
Mindez nem drámázás vagy figyelemfelkeltés, hanem segélykérés. Mi, akik nem vagyunk benne, annyit tudathatunk vele, hogy létezhet egy olyan jövő, amit nem tud elképzelni, megmondhatjuk, hogy nem lusta és nem értéktelen, mert sajnos időközben elhiszi magáról, ahogy azt is, hogy rá nincs szüksége senkinek.
Az örülj annak, amid van, vagy a lehetne rosszabb is – megjegyzéseket felejtsük el, mert nem segítenek, csak bűntudatot keltenek, és még jobban elmélyíthetik a problémát. Semmiképp ne akarjuk megmondani a másiknak, hogyan kellene éreznie magát, mert mi sem tudhatjuk, és tanácsaink sem visznek előre. Mindentudásunk meg főleg.
Hagyjuk, hogy a depressziós ember magában találja meg a válaszokat, mi csak legyünk a közelben és ne feledkezzünk meg róla.
