Minka majdnem átsírta az egész éjszakát. A rossz szagú kórteremben nyolcan feküdtek a rácsos ágyakban. Sose aludt még ilyen csúnya helyen. Mindig apjával és öccsével volt közös a szobája, most meg idegen kislányok bámultak rá, és nem is szóltak hozzá. Nem tudtak mit mondani, mert annyira sírt, hogy a nővérke kétszer is bejött hozzá, és megpróbálta nyugtatni, de nem ment neki.
A fehér falak, a csempék, a hatalmas ablakok mind-mind idegenek voltak, és annak gondolata, hogy ott kell maradnia, soha nem érzett félelmet gerjesztett a szívében. Reszketett minden porcikája, kis híján bepisilt, mert nem mert szólt, de az egyik fiatal nővérke ráérzett a dologra és elkísérte a mosdóba. Júlia volt a neve, megsúgta neki.
Amikor apja beszélt az orvossal, tudta, hogy maradnia kell. Az orvos zsebre tett kézzel, apró rángásokkal a szája szélén magyarázott, amelyből Minka nem értett semmit. Mégis rájött, hogy nagy baj van vele, mert az apja többször rápillantott, aztán az orvosra, és nem mosolygott egyszer sem. Nem mintha máskor mosolygósabb lett volna, de arca akkor is más volt, mint a megszokott.
Amikor a doktor elcsattogott a fehér klumpájában, a kislány úgy érezte sikítania kell. Hiába sütött még kinn a nap, hiába volt kedves az a néni, aki hálóinget hozott neki, ő semmi mást nem akart, mint menekülni.
– Apuka – suttogta. – Már nem is fáj a lábam. Higgye el, és vigyen haza!
Misi a gyerekre pillantott. Kis veréb, de mennyi erő van benne, gondolta. Hogy igyekszik elhitetni, hogy minden rendben van. És még hazudik is, mint az anyja. Pedig mindenki azt mondogatja, hogy a kislány rá hasonlít. Talán külsőleg kicsinykét, de ő sose volt ilyen csenevész. Az ereje azonban vitathatatlan.
– Maradj csendben! – szólt rá idegesen.
Mit gondolnak itt a kórházban róla? Hogy nem tudja megnevelni a gyerekét? Miféle szülő?!
– Tényleg jól vagyok, nem szédülök. Haza akarok menni!
– Nem lehet! – vetette oda neki. – Az orvos azt mondta, bent kell maradnod.
Minka ekkor már nem bírta visszafogni feltörni készülő könnyeit. Misi megfogta a vállát, és maga felé fordította. Nem guggolt le hozzá, csak lehajolt.
– Értsd meg, nem vihetlek haza! Itt meggyógyítanak! Szabadka jó hely, és ne félj, tudnak sokan magyarul.
A kislány ezekből a szavakból már alig hallott valamit.
– Apuka, el is mehet, ha gondolja – szólalt meg egy nővér. – Majd mi gondoskodunk a lányáról, nem lesz baj. Holnap bejöhetnek hozzá már korán.
– Nem tudunk hamar jönni, messze lakunk – felelte Misi.
Nem volt kedve elmagyarázni, hogy még kocsijuk sincs, és busszal is csak átszállással tudnak jönni. Fogadni valakit meg nem kevés pénzbe kerül.
– Rendben. Hogy is hívnak? – fordult a fehér köpenyes, gömbölyded arcú nő Minka felé. – Hidd el, nem annyira rossz itt! Este még tévét is nézünk. Van pár könyvünk is, hogy ne unatkozz.
A lány nem nézett rá. Rázta a sírás, de senki nem ölelte meg. A nővér nem akarta, Misinek meg nem volt szokása, főleg lánygyereket nem. A fiukat se akarta volna, még puhány alak lesz belőle a folytonos tutujgatástól.
– Na, szervusz! Holnap jövünk! Aludj jól! – Azzal épphogy megsimogatta a gyerek arcát, és már sietett is ki az autóhoz, amelyben türelmetlenül cigarettázott a falusi „taxis”.
– Mit mondtak? – nézett rá, miközben messzire pöckölte a csikket a kórházi parkolóban. Már nagyon unta a várakozást, és haragudott is volna, ha nem nincs tekintettel arra a szerencsétlen gyerekre. Istenem, az övé se volt sokkal idősebb, de közel sem volt ennyire vértelen, mint ez a fura nevű Minka.
– Benn marad. Megoperálják! – felelte Misi. Elterpeszkedett az ülésen, és várta, hogy induljanak.
– Mennyi pénzt adtál az orvosnak? – kérdezte a fuvaros.
– Semennyit! Mennyit adtam volna?
– Szerintem, adjál, ha jót akarsz. Idegen hely ez, nem Zombor, amit ismerünk, és jobban figyelnek majd a lányodra, ha pénz van a zsebükben.
– Igazad lehet. Még nem jött meg a búzapénz, a fizetés se – mondta félhangosan, de aztán elharapta.
Minek is beszél ilyesmiről másoknak? Nem vágyik senki szánalmára vagy sajnálatára.
Amaz úgy tett, mintha nem tudta volna, mit akart mondani. Elfordította az indítókulcsot és hangos pöfögéssel elindultak.
– A nővérekről se feledkezzetek meg! Ők is jobban gondoskodnak, ha kapnak egy kis kávét meg bonbont. Mi is tonnaszámra vittük, amikor Pistikének kivették a manduláját. Nem is volt semmi baj.
– Jó, majd mondom az asszonynak.
– Oszt holnap is elhozzalak, vagy busszal jöttök?
– Ha még ráérnél, elhozhatnál.
– Ráérek. Nincs most dolgom. Három óra körül?
– Az jó lesz, addigra tán el tudok szabadulni, de most nem könnyű… Aratásidőben…
– Igazad van, de hát a gyerek, az gyerek…
Misi felsóhajtott. Még ha gyerek lenne, de csak egy lány. Pedig hej, de várta, hogy fia szülessen! Amikor megmutatták neki azt a sovány kislányt, legszívesebben kisétált volna a kórházból csalódottságában. Böske se volt boldog, de az az asszony soha nem az.
Másodszorra azonban már örült. Úgy berúgott az cimborákkal, hogy két napig nem józanodott ki. Nándor! Ez lesz a neve, mondta. Ez volt a nagyapjáé is, akire jó szívvel emlékezett.
Folytatjuk…
