Másnap reggel Minka csak egy szelet kenyeret tudott leerőltetni a torkán.
Fél órával később megjelent ágya mellett egy nővér, és mondott neki valamit szerbül, amiből nem értett semmit. Kedves arcú, fekete hajú nő volt, ő mégis összerezzent. Az asszony megfogta a kezét, és mutatta, hogy menjen vele. Minka remegni kezdett. Hová viszik most? Mi lesz vele? És így hogy találják meg a szülei. Hirtelen megmakacsolta magát, és nem mozdult. Az volt a szerencse, hogy tegnap esti fiatal jött velük szemben. Váltott pár szó a másikkal, majd leguggolt a gyerekhez.
– A doktor bácsinak meg kell vizsgálnia téged! Menjél szépen! Nem fog fájni, megígérem!
Minka megrázta a fejét.
– Gyere, elmegyek veled! Ott leszek végig.
– Anyukámék nem találnak meg… – hüppögte a kislány.
– Dehogynem. Hidd el, ott várnak, mire visszajövünk.
Erre Minka felengedett. A hosszú, klórszagú folyosón sok emberrel találkoztak. Majd beszálltak a liftbe, ami levitte őket a hatodikra, aztán még két kanyar után megálltak. A nővér kinyitotta az ajtót és betessékelte. Benn egy hosszú ágy mellett egy magas, szikár férfi állt, nem is köszönt nekik.
– Tegye oda! – mondta a nővérnek, mintha csak egy tárgyat hozott volna. – Ne menjen el, szükség lesz magára, úgy gondolom!
Minka lerúgta a kölcsönpapucsot, és az ágyra ült. Nézte a vakító fehérséget, a lámpákat, a falat, csak épp az orvosra nem akart nézni.
– Rengeteg genny halmozódott fel a lábában. Csoda, hogy még él – jegyezte meg a férfi a fiatal nővérnek. Azzal egy tűt vett elő.
Minka később sem emlékezett rá, hogyan élte túl a hosszú tűvel történő beavatkozást. Egyszerűen nem volt jelen. Mintha nem is fájt volna neki, ahogy a lábából kiszívják a gennyet.
– Stramm kislány vagy! – mondta az orvos mosolyogva. – Nem hittem volna, hogy ennyire erős vagy. Csapj bele! – nyújtotta a kezét.
Minka engedelmesen belecsapott, majd elfordult.
A nővér is mosolygott, majd közelebb lépett és felnyalábolta a kislányt.
– Na, visszaszállítalak az ágyadba, te bátrak bátra! – mondta. – Elképesztően ügyes voltál!
Ilyen szavakat még sose mondtak neki, ezért Minka egy félmosolyt kierőltetett magából, majd átölelte a nővér nyakát. Finom illatú volt a haja, legszívesebben belefúrta volna fejét és elaludt volna. A szoba közelében a nő egy apró csokit varázsolt elő a zsebéből, miközben letette a kislányt a földre.
– Próbálj meg szépen járni! Nézd, adok neked egy állatos csokit! Az állatos csokit mindenki szereti.
Egy aprócska csokit nyújtott a lánynak, amin valóban állatok voltak: zsiráf, zebra, farkas és egy oroszlán.
– Köszönöm – suttogta.
– Ismered?
– Igen.
– Igen? Ebben is van egy kép! Ha megeszed a csokit, megtalálod! Tedd el szépen!
Azzal nyitotta is ki az ajtót. Minka riadt tekintettel nézett az ágya felé, de nem ült a széken senki. Se az apja, se az anyja, se Nándika.
A nővér tudta, mire gondol.
– Ne aggódj! Jönni fognak, csak messziről érkeznek. Legyél türelmes, várj! Hozok neked később könyvet! – tette hozzá és kinyitotta az egyik ablakot, hogy a forró levegő felválthassa a benti áporodott szagot.
Minka minden volt, csak türelmes nem. Úgy érezte, innen már soha nem jut haza, bezárták ebbe a fehér szobába, ahol senki nem törődik vele. Még a lába se fájt annyira, mint a szíve. Hol vannak már a szülei? Miért nem sietnek hozzá? Anyja biztosan Nándikát dédelgeti, őt jobban szereti, talán nem is akar jönni. Szabadka… Azt sem tudta, mennyire van messze, de a tegnapi autóutat tapasztalva, nagyon.
Összekuporodott az ágyon, és megint elsírta magát. Csendben, úgy, hogy a többiek észre sem vették. Elaludt és azt álmodta, hogy egy kukoricatábla mellett áll, és könyörög azért, hogy sárga hajú kukoricababákat gyűjthessen, de apja nem engedi. Mégis odalopakodik egyhez, és szempillantás alatt letöri a vékony csövet, de apja észreveszi és elindul felé. Meg fogja ütni, gondolja, erre felriad.
Folytatjuk…
