Vajon mit tennénk, ha az életünk azon múlna, hogy képesek vagyunk-e levágni a karunkat? A legtöbben bizonyára azt felelnék, hogy meghalnának, mert emberfeletti erő és akarat kell ahhoz, hogy valaki egy tompa késsel képes legyen leválasztani testéről a saját karját. Már a gondolattól is összerándul a gyomrunk, de amikor élet vagy halál a tét, akkor talán képesek lennénk az életet választani.
Aron Ralston 2003. április 26-án egyedül indult túrázni a Utah kanyonban. Az volt a célja, hogy Colorado valamennyi,14 ezer lábnál magasabb csúcsát megmássza egyedül. Tapasztalt hegymászó volt, mérnökként dolgozott korábban, de otthagyta állását, mert álmainak akarta szentelni életét.
A Bluejohn Canyon egy szűk, helyenként néhány láb széles szurdok Utahban. Ralston éppen lefelé haladt, ami egy kb. 360 kilós sziklatömb elmozdult és karját a kanyon fala és egy kő közé szorította. Nem volt nála telefon, és senki sem volt a közelben, és ami a legnagyobb hiba volt részéről, hogy senkinek nem mondta meg, pontosan hová indul. Az első órákban kiabált, de hangja elveszett az üres kanyonban. Egy idő után megértette, hogy senki nem fog érte jönni. Vize és élelme egy része elérhetetlenné vált. Megpróbálta különböző módon eltávolítani a sziklát, de hiába volt minden mérnöki tudása. Ahogy múltak az órák, még arra is képes volt, hogy videónaplót készítsen, amelyben elbúcsúzott szeretteitől.
Aron Ralston egy szikla alá szorulva tudatosította magában, hogy élete csak mások gondolataiban folytatódik, ha nem történik semmi. Vize lassan elfogyott, az éhség és fizikai kimerültség mellett hallucinációk gyötörték. Végül megértette. Vagy levágja saját karját vagy meghal. Kése tompa volt, a helyzet pedig rendkívül nehéz. Arra is rá kellett jönnie, hogy előbb el kell törnie alkarja csontjait. Lassan, fájdalmasan és kétségbeesetten. Miután emberfeletti kínok közepette megszabadult a sziklától, le kellett ereszkednie a sziklafalon és kilométereket kellett gyalogolnia, míg hét mérföld megtétele után egy holland túrázó család rátalált és segítséget hívott.
127 óra. Ennyi idő telt el balesete óta, mire helikopterrel kórházba vitték. Ralston később azt mesélte, hogy az tartotta életben, hogy vissza akart térni a családjához. Hallucináció közben maga előtt látta jövendő életét, amelyben megházasodott és gyermeke született.
A férfinak műtétei után meg kellett tanulnia hiányzó karral élni, és meg kellett tanulnia újra használnia a testét is. Később karprotézist kapott, amire úgy tekintett, mint egy csodálatos eszközre, ami visszaadta önállóságát.
Ha azt gondolnánk, hogy ezután abbahagyta a hegymászást, tévedünk. 2005-ben mind az 59, névvel ellátott 14 ezer láb feletti csúcsot elérte. Motivációs előadóként sokat mesélt a történetéről, a természetvédelemről. Még hegyimentőként is önkénteskedett egy ideig.
2010-ben Danny Boyle filmet készített róla, amely a 127 óra címet kapta. James Franco játszotta a főszerepet, és 6 Oscar-jelölésig jutott.
Ralston azon a napon a jobb karját veszítette el, de mégis győztesként került ki. A fájdalmat választotta, de vele együtt az életet. Családja lett, gyereke született, könyvet írt, de a legfontosabb, ami valójában történt az az, hogy nem mindig az győz, aki sértetlenül jut ki a viharból. Már nem az az ember volt, aki akkor magányosan mászni készült, hanem egy új, aki kijött a szikla alól, és megtanulta, hogy az élet akkor is csodálatos, ha nem tökéletes.
