Misi miután levágta az aznapra kiadott mennyiséget, és visszaért a kombájnnal, és beállt a zadruga udvarára. Máskor sose érkezett ennyire korán, de most beszélnie kellett Kázmérral, mert a legnagyobb aratás közepette a lányához akart menni. Sejtette, hogy nem fogja könnyen elengedni, de nem érdekelte. Kikászálódott a kombájn szűk kabinjából, és fürgén leugrott az utolsó fokról. Akkor látta meg, hogy főnöke épp felé tart.
– Mi van már megint? Csak nem romlott el a gép, a rohadt anyját? – nézett Misire. Hátratolta fején a micisapkát, és várta a választ.
– Nem, nincs baj, csak én jöttem vissza előbb. Tudod, a lányom…
– A lányod? Te most szórakozol velem? Az emberek leszedik a fejünket, te meg nem csinálod a dolgod?
Kázmér azonnal megemelte a hangját, mert csak így tudta elérni, hogy figyeljenek rá. Alacsony ember volt, és mint minden alacsony, ő is kisebbségi komplexusban szenvedett.
– Csinálom, te is tudod, hogy nem lehet rám panasz, minden nap sötétedésig kint vagyunk…
– Hát nem úgy néz ki!
Arca vörös volt a méregtől.
Misi megmakacsolta magát, és már nem akart alázatosan kérni.
– A lányom kórházban van. Be kell mennem hozzá. Ha tetszik neked, ha nem. Az emberek meg várjanak, a búza nem szalad el.
– Te most szórakozol velem? Kinek képzeled magad? Ez a munkád, úgy hogy húzzál vissza a picsába, és irány a tizenegyedik.
A tizennegyedik a parcellák száma volt. Így volt felosztva a falu mögötti szántóföld.
– Én most Szabadkára megyek, te meg tehetsz, amit akarsz. Világos?
Azzal Misi megfordult és hazaballagott. Hátában érezte Kázmér haragját, de nem érdekelte. Utálta már, hogy folyamatosan rá van szállva, pedig mindig jó munkása volt.
Átgyalogolt az úton, és már otthon is volt. Böske épp az udvarról jött befelé, a tojást szedte össze.
– Melegíts vizet! – mondta neki. – Megmosakszom, így nem mehetek be.
Böske szó nélkül besietett, feltette a gázra a fazekat, és a hokedlit levitte a melléképület félig kész betonjára. Rárakta a lavórt, mellé a szappant, és sietett inget készíteni az urának.
A melléképület, amely arra lett volna hivatott, hogy nagyobb konyhát alakítsanak ki benne, meg kamrát és padlásfeljárót, sose készült el egészen. Épp csak álltak a falai, lebetonozták az alját, és beraktak egy ablakot redőnyöstől mindenestől. Nyáron kellemes volt, de nem igazán mutatós.
Misi megmosakodott, főleg arcát és felsőtestét mosta le, mert az látszott. Még lábat is mosott, mert a kombájnon tetőtől talpig poros lett. Aztán megtörölközött, és érezte, hogy jelez a gyomra. Mielőtt Barta megérkezik, bekap valamit, mert ha nem eszik, még idegesebb lesz.
Ez a gyerek miért nem bírt magával? Hogyhogy a többinek nem esett baja? Minka azonban, amilyen csendes, mindig feszegeti a határokat. Ha nyugton maradt volna, most nem kellene kimaradnia munkából, nem kellene kidobnia pénzt a fuvarra.
– Van borsóleves tegnapról – mondta Böske.
– Add azt, megeszem hidegen. Készen van a lány holmija?
– Készen. Tettem be neki több bugyit, nem tudom, meddig marad. Lehet, hogy egy hétig is.
– Az lehet, de remélem, hogy nem, mert nem tudunk szaladgálni hozzá minden nap.
– Könyvet ne adjak? Azt a Heidiset szívesen nézegeti.
– Minek? A kórház nem arra való, hogy szórakozzon.
Böske nem szólt semmit, de amikor Misi nem nézett oda, belecsempészte a szatyorba Minka két kedvencét. Legszívesebben többet is tett volna, de félt, hogy az ura kihajítja.
Törölközővel letakarta, és a pizsama mellett nem volt feltűnő.
Nem merte megkérdezni, hogy esetleg mehetne-e mégis, mert félt, hogy újabb veszekedés lesz belőle. Misi villámgyorsan kanalazta a hatalmasra szaggatott galuskát. Épp csak bekapta az utolsó falatot, amikor ugatni kezdett a kutya. Hangosan, élesen, jelezve, hogy nem ismeri az érkezőt.
– Na, itt van Barta! – mondta Böske.
– Szólj neki, hogy mindjárt megyek!
Azzal felállt, megtörölte a száját a kockás konyharuhában, és a szobába ment öltözni. Fehér inget vett fel, szürke vasalt nadrágot, és a kalapját csak azért nem, mert nagyon meleg volt. A faluban is már csak az öregek hordtak kalapot, de a férfi nem tudott leszokni róla, pedig alig múlt negyven.
Barta köszönt, és intett, hogy szálljon be.
– Menjünk, mert vissza kell érnem hatra. Lesz még egy utam.
– Hatra? – kérdezte Misi. – Akkor fél óra miatt megyek csak be?
– Ez van, nem tudok mit csinálni. Majd kések egy negyedórát, jó? Addig megvár Árpi.
– Jó. Az is több, mint a semmi.
Folytatjuk…
