Olyan emberek mondanak ítéletet egymás fölött, akik gyakran csak néhány mondatból ismerik a másik történetét. Nem tudják, mi zajlott előtte, milyen kapcsolat volt és van két ember között, nem ismerik a körülményeket, mégis pillanatok alatt kialakítják a saját erkölcsi ítéletüket. A közösségi média pedig éppen erre épít: arra, hogy az ember ne csak megismerje az eseményt, hanem azonnal reagáljon is rá. Így válik a nyilvánosság egyre inkább közösségi bírósággá.
És talán még ennél is fontosabb, hogy közben lassan elveszítjük a másik ember iránti érzékenységünket. A képernyőn ugyanis mindenki egy profilképpé egyszerűsödik. Nem látjuk az arcát, amikor elolvassa a rólunk szóló kommentet. Nem tudjuk, mit cipel magával, milyen élet van a név mögött. Egyetlen mondatot látunk, és arra válaszolunk egy másik mondattal. Gyakran sokkal kegyetlenebbel, mint amit személyesen valaha is kimondanánk. A távolság könnyebbé teszi a kegyetlenséget.
Talán ez magyarázza azt az ellentmondást is, hogy miközben társadalmi szinten egyre érzékenyebbek vagyunk arra, ha megsértenek bennünket, egyéni szinten egyre könnyebben sértünk meg másokat. Elvárjuk, hogy mindenki figyeljen az érzéseinkre, miközben sokszor eszünkbe sem jut, hogy a másik embernek is vannak. A saját sérelmünket részletesen elemezzük, a másik sérelmét pedig túlérzékenységnek nevezzük. Így lesz az együttérzésből egyirányú utca.
Különösen veszélyes ez egy olyan korszakban, amelyben a fiatalok számára a nyilvánosság már nem különálló tér, hanem a mindennapi élet része. Régebben az ember hazament az iskolából vagy a munkahelyéről, és valamennyire megszűnt a közönség jelenléte. Ma a közönség ott van a zsebünkben. Figyel, értékel, lájkol, elutasít, kommentel, és folyamatosan visszajelzi, hogyan lát bennünket. Ez könnyen azt az érzést kelti, hogy nem elég egyszerűen önmagunknak lenni. Láthatónak is kell lennünk, és ha a láthatóságot leginkább a szélsőséges tartalom hozza meg, akkor egyre erősebb dolgokat kell mondani. Egyre határozottabban kell állást foglalni, egyre látványosabban kell reagálni, mert a csend nem termel figyelmet. Az ember lassan nemcsak megéli az életét, hanem közben azt is figyeli, hogyan fog mutatni mások előtt. Ez pedig már nem pusztán médiajelenség. Ez sajnálatos kulturális változás.
Egy fiatal ember megtanulja, hogy a konfliktus láthatóságot hoz, a felháborodás közösséget teremthet, a megsértődés pedig erkölcsi pozíciót adhat. Ahelyett, hogy egy konfliktust két ember próbálna rendezni, könnyen közönség előtt zajló eseménnyé válik. Minél több ember tud róla, annál nehezebb visszavonulni, beismerni, hogy esetleg tévedtünk, vagy egyszerűen azt mondani: ezt lezárjuk.
Ezért van az is, hogy a digitális világban egyre nehezebb valóban túllépni valamin. Egy régi mondat, egy évekkel korábbi fénykép, egy korábbi vélemény bármikor előkerülhet, és újraindíthatja az ítélkezést. Mintha az embernek nem lenne többé joga megváltozni, mert a múltja állandóan rendelkezésre áll. Pedig az ember egyik legfontosabb tulajdonsága éppen az, hogy képes változni. Aki húszévesen mást gondolt, mint negyvenévesen, nem feltétlenül képmutató. Lehet, hogy egyszerűen felnőtt. Aki korábban hibázott, de később belátta a hibáját, nem feltétlenül rossz ember. Lehet, hogy tanult belőle. Egy társadalom akkor működik egészségesen, ha van helye a változásnak, a megbocsátásnak és az újrakezdésnek.
Ha azonban minden régi hibát örök ítéletté változtatunk, akkor az emberek nem tanulni fognak a hibáikból, hanem rettegni attól, hogy valaki egyszer előveszi őket. Talán ezért volna szükség arra, hogy egy kicsit ellenálljunk ennek a rendszernek.
Nem kell minden történetre reagálni, nem kell minden konfliktusban állást foglalni. Nem kell minden ismert ember életét megvitatni, és a felháborodást továbbadni csak azért, mert már sokan felháborodtak rajta.
Éppen ezt kellene újra megtanulnunk: különbséget tenni a fontos és a hangos között. Mert a hangos dolgok ma szinte automatikusan eljutnak hozzánk, a fontos dolgokat viszont nekünk kell megkeresnünk.
A felháborodás gyors, a gondolkodás lassú. A megszégyenítés látványos, a megértés csendes. Az ítélet egyszerű, az ember viszont bonyolult.
Fotó: Polina Zimmerman: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/ferfi-par-kezek-emberek-3958844/
