Válunk. Tizennyolc év és öt sikertelen lombikprogram után. A hatodik összejött, van egy hároméves fiunk. Szép, kedves, félénk, de most kezdte az ovit, így nem csoda. Hatszor adtam át a testem idegennek, aki turkált benne, és próbálta megadni, amit a természet magától nem adott. Anyám meggyűlölt, mert Isten munkájába avatkoztunk, apám megvetően méregetett, amikor kiderült, hogy terhes vagyok. Attól tartott, szörnyeteget fogok szülni. Ki tudja, mit tettek beléd, suttogta és kiment a szobából, hogy ne kelljen rám néznie. Azóta persze már tudja, hogy az unokája tündér és szereti őt, csak velem nincs kibékülve. Ehhez anyám jelentős mértékben hozzájárul, mert megállás nélkül azt mondogatja, hogy akinek Isten nem ad gyereket, az nem érdemli meg. Én meg elküldöm őt a pokolba, mire keresztet vet, és kijelenti, hogy még többet fog imádkozni a lelkemért.
Annyira akartam Balázst, hogy ki sem merem mondani. Jobban, mint bárkit és bármit az életemben. Úgy hittem, mindketten akarjuk, miközben múlt az idő és majdnem negyven lettem. Lehet, hogy Zsolt kezdetben hasonlóképpen érzett, de mire megszületett a fiunk, már elmúlt belőle a vágy a gyerek után. Az is lehet, hogy sohasem volt, csak rám hagyta, mert én meg voltam veszve. Talán nem láttam, hogy mit akar ő. Pokoli éveken voltunk túl, de mindent megszépített a tény, hogy sikerült. A szülés nem volt bonyolult. Az első hetekben alig láttam a boldogságtól. Lebegtem a föld felett, szoptattam, pelenkáztam és gyönyörködtem a kicsiben. Az apja olykor rápillantott, de felvenni nem merte, mondván kicsi és törékeny. Nem fürdette, nem cserélte a pelenkáját és nem ült le az ágya mellé. Fel se tűnt, azt hittem, minden az én dolgom, és bíztam benne, hogy az idő múlásával megtalálja vele a hangot.
De amikor már totyogott, idegesen megjegyezte, hogy mindent összefogdos. Később letépte a drága könyvek a borítóját, földhöz vágta a távirányítót, és a telefont is lelökte az asztalról, ha elérte. Zsolt nem érzett késztetést, hogy játsszon vele, hiába vettünk duplót, kisautókat, hiába hozott neki a nővérem egy komplett autópályát. Ő csak bámulta a tévét, gépezett, és megkövetelte, hogy minden nap főzzek, elvégre otthon vagyok. Nem akármit, legtöbbször húst hússal, ugyanis a tészta nem étel. Azzal egy felnőtt ember nem lakik jól. A leves meg a magyar konyha része, az ő anyja is főzött mindig, szóval legyen.
Úgy hittem, a gyerekkel kiteljesedik az életünk. Megküzdöttünk érte, aminek az lett az eredménye, hogy a férjem apja hümmög, de nem számít, mert messze él, az én szüleim olyanok, amilyenek, anyósom már meghalt és a kedves fiát pedig nem érdekli a saját gyereke. Én se érdeklem, mert a tizennyolc év, ami mögöttünk van, elkoptatta egykori rajongását. Pedig odavolt értem, le se lehetett vakarni. Kitartóan jött utánam, ezt ma már zaklatásnak hívnák. Hónapokig tartott, mire beadtam a derekam. Más tetszett, de ő nem vett tudomást rólam. Pedig nem voltam csúnya, szép se.
Balázs születése után egyre többet vitatkoztunk. Fáradt voltam, nem aludtam át az éjszakát lassan három éve, éreztem, hogy sokat fogyok, de sosem bántam meg, hogy kitettem magam azoknak a vizsgálatoknak. Sosem csinálnám vissza, hiszen a fiunk maga a csoda. Isten talán nem őt akarta, vagy nem is akarta nekünk, de Dr. Keveházi felülírta őt. Most éppen boldognak kellene lennem, de nem vagyok. Karikás szemmel ülök a konyhaasztalnál, Balázs már az óvodában van, és hallgatom a férjem, aki azt hajtogatja, hogy ő nem rossz ember, és nem éri, miért akarok válni.
Ránézek, és kimondom: mert nem szeretsz bennünket. Megrázza a fejét, és bolondnak nevez. Szeret, csak nem akarta, hogy megváltozzon az életünk. Ő békésen elvolt a langyos pocsolyában, most azonban mást se hall, csakhogy Balázs így, Balázs úgy. Öreg ő már ahhoz, hogy szülőire járjon és hallgassa azt a sok hülyét az óvodában. Igen, tényleg nem pelenkázta soha, de ki a fene bírja el azt a bűzt. Neki felfordul a gyomra, és a hányást se viseli jól. És az is baj, hogy elvárja a mindennapos friss ebédet? Miért ne tenné? Előtte is így volt, és elvégre itthon vagyok, ő keresi a pénzt, nehogy már ne legyen joga enni. Sajnos nem tud egy kisgyerekekkel mit kezdeni, ő képtelen gügyögni és hülye autókat tologatni brümmögve. Majd, ha nagyobb lesz. Majd, ha értelmesen lehet vele beszélgetni vagy játszani. A ház körül meg azért nem csinál semmit, mert egész héten dolgozik, hadd pihenjen már hétvégén, mert neki is jár a nyugalom, bár nem kapja meg.
Válunk. Negyvenkettő vagyok. Minden reggel elviszem Balázst az oviba, Zsolt ezalatt munkába készül, és mielőtt elmenne, mondja a magáét. Nem bírja abbahagyni. Mantrázza az ő jó ember-szöveget, győzögeti magát és engem, de ha válaszolok neki, lehurrog. Én nem értem meg őt, sose értettem meg, mert a nők önzők, panaszkodni szeretnek a legjobban, és ha gyerekük lesz, elmegy a maradék csepp eszük. Senki mással nem törődnek. Különben is nézzek magamra. Öregedtem tíz évet, a hajam is őszül, és farmeron kívül nem volt rajtam más az utóbbi három évben. Foltos pólókban szaladgálok a boltba, és elfelejtem, hogy smink is létezik, pedig valaha adtam magamra.
Ebben igaza van. Tényleg nem jutok el a fodrászhoz, ami az én hibám. A farmer és a póló kényelmes, leszoktam a ruhákról, és mindegyiket kifogytam. Kevesebb kiló vagyok, mint lánykoromban. Minden pénzünket gyerekholmira költöm, hogy Balázs csinos és divatos legyen, ha már öreg anyja és apja van.
Hogy mi lesz azután, hogy ketten maradunk, nem tudom…Tartásdíj? Vajmi kevés dologra elég, és a legtöbb férfi azt hiszi, hogy a volt felesége csipkebugyira költi, miközben alig jön ki a fizetéséből hó végén és abból a kevésből, amit a gyereke apjától kap. Vajon miért gondolja mindenki, hogy a gyerek okvetlenül a nőé? Tényleg minden nő magának szül? A férfi, ha gondol egyet, lép, érvényesül, keres új partnert, és senki nem ítéli el, mert annyira természetes, hogy neki joga van változtatni „sanyarú” sorsán. A nőnek nincs. Megszűnt, amikor anya lett. Legyen csak fáradt, hajszolt, kialvatlan, de mindenképpen maradjon jó anya. Nő ne. Az majd tíz év múlva, ha már belepusztult a teste és a lelke a küzdelembe. Nőnek lenni szívás.
Mégse bírom tovább. A házasság két fél szövetsége, nem? Nem egyé, akinek van egy gyereke, amelyet a másik koloncnak lát. Elmegyek. Lesz, ami lesz.
Ülök a konyhaasztal mellett, és hív Ildikó néni. Balázs lázas. Vigyem haza az oviból. Két hete került be. Felhívom a főnököm, és elmondom neki. Nem boldog. A nőkkel csak a gond van, jegyzi meg. Undorító. Ő is nő, de nem számít. Feltápászkodom, összefogom őszülő tincseim egy laza copfba és felkapom a táskám. Még be kell ugranom a patikába lázcsillapítóért. Szólni kell az orvosnak, hogy írjon ki. Ha nem látja a gyereket, akkor is megteszi. Neki mindegy, nem ő kap kevesebb pénzt.
A kocsikulcs a tükör előtt hever. Vajon a válás után melyikünké lesz a kétéves Volvo? Szép. Kényelmes és drága.
