Rita gyanakodva méregette a jövevényt. Ismerte már ezeket a rüfkéket, akiket a bátyja hozott a lakásba. Jók voltak egy-két menetre, aztán lökte is ki őket az utcára. Mario valójában nem volt a bátyja, de tudta, hogy jobb, ha mindenkinek ezt hazudják. Hosszadalmas lett volna elmondani, hogy évekkel ezelőtt együtt szöktek meg egy árvaházból, és egy ideig az utcán éltek, majd a fiú megszerezte ezt a lakást, és beköltöztek.
Sose néztek másként egymásra, csak testvérként, pedig vér szerinti kötelék nem fűzte össze őket. Rita azonban hálás volt, hogy kimentette abból a pokolból és nem hagyta magára. Megfogadta, hogy soha nem árulja el, pedig tudta, hogy olyan utakon jár, amit nem helyeselhetett. Úgy döntött, nem avatkozik semmibe, csak teszi a dolgát. Inkább legyen cseléd, pótanya, minthogy az utcán árulja a testét. Mario őt sose kényszerítette ilyesmire ellenben azokkal a lányokkal, akik megfordultak náluk. Sosem verte meg őket, de tudod úgy nézni és zsarolni, hogy a lányok végül beadták a derekukat. A szerencsétlenek, akik délről vergődtek fel Rómába remélve, hogy jobb életük lesz. Sokan más országokból jöttek papírok és pénz nélkül, és a nagyváros, ahogy szerte a világon, elnyelte őket. Rita hálás volt a sorsnak azért, hogy neki egy fokkal jobb élet jutott.
Az új lány nem tűnt elveszettnek, inkább az az akaratos fajta volt, akit nem könnyű betörni. Octavio pártfogolta, akit viszont kedvelt és csodált. Ha rápillantott, minden esetben megállapította, hogy nála szebb fiú nincs egész Itáliában, ami nagy szó, tekintve, hogy a legszebb példányok ebben az országban élnek.
– Kérsz valamit enni? – nézett rá, miközben tisztában volt azzal, hogy nincs semmi odahaza, legfeljebb egy kis pirítós és szárított paradicsom.
-Köszönöm, de nem vagyok éhes – hangzott a válasz.
– Szökésben vagy? – Rita nem kertelt, ha tudni akarta az igazat.
Bianca felkapta a fejét. Az alacsony, fekete hajú lány a veséjébe látott. Hirtelen úgy érezte, meg kellene mondania az igazat, de aztán egy belső hang figyelmeztette. Miért is bízna meg benne? Most látja először, és ki tudja, nem rohanna-e azonnal feldobni őt?
– Ne aggódj, a legtöbben, akik idejönnek, mind menekülnek. Ismerem a fajtádat. Vagy otthonról kellett szöknöd mert apád vagy a férjed bántott, vagy a pénztelenség vitt rá, hogy Rómába gyere…Nincs igazam?
– De… Valahogy így. – A vendég felsóhajtott. Szóval nem tud semmiről, csak általánosságban beszél.
– Jól van, majd túl leszel ezen is. Csinálok addig valamit enni, jó?
– Rendben! – hangzott a válasz, bár tudta, hogy egy falat se menne le a torkán.
– Rita, hagyd már békén! Egy ilyen szép lány nem akar folyton enni, nem? Vigyáz a vonalaira – lépett be Mario, és elvigyorodott.
Mindketten hallgattak. Bianca a faliórára pillantott, és elfogta a méreg. Hogy hagyhatta, hogy Octavio elmenjen? Miért bízott benne? Kik ezek, akikkel együtt kell lennie, pedig legszívesebben világgá futna? Hirtelen felpattant és megmarkolta a széken heverő táskáját.
– Nem várom meg Octaviot! – hadarta. – Majd felhívom inkább. – Azzal tett egy mozdulatot az ajtó felé, de a srác elkapta a karját.
– Nono, kislány! Csak nem gondolod, hogy csak úgy kisétálsz innen?! Ha rám bíztak, akkor velem maradsz, megértetted? Irány a szoba, lódulj!
Rita sötét pillantást vetett a „bátyjára”, de tisztában volt vele, hogy minden szó hiábavaló. Ha Mario azt mondta, nem engedi el, akkor nem tud ellene tenni. Ha a szobába kényszeríti, akkor viszont baj lesz.
– Mindjárt visszajön a barátod! – jegyezte meg halkan. – Nem lesz az két óra…
– Téged nem kérdeztelek!
Azzal meglökte Biancát és a szoba felé tolta. A lány megpróbálta kirántani a karját, de a szorítás olyan erős lett, hogy feljajdult. Tudta, mi következik. Azt is sejtette, hogy Rita nem fog neki segíteni. Ezért összeszedte minden erejét és egy váratlan mozdulattal kiszabadította magát, majd teljes erejéből a fiú lába közé rúgott. Mario feljajdult, de csak egy rövid pillanatra görnyedt össze. Kiegyenesedve azonban úgy vágta arcon, hogy Bianca nekizuhant a falnak.
– Lotyó! – ordított rá. – Mit képzelsz magadról?
– És te? – kapta el a vállát valaki és olyat húzott be neki, hogy elterült a földön. – Te szemét! Rád bízok valakit, és bántani akarod? Mi vagy te? Állat?
– Ezt még megkeserülöd, tesó!
– Alig várom, hogy szétverjem a pofád! Ne merj a közelembe jönni, mert nem úszod meg ennyivel, megértetted? Rita, te hogy hagyhattad? – mordult a lányra, miközben Bianca kezét fogva vonszolta kifelé a lakásból. Válasz nem érkezett. Octavio érezte, hogy a lány egész teste remeg. Újraélt mindent. A nemrég történt támadást, a másik férfit, aki szintén bántani akarta, és most egy újabb…Úgy reszketett, hogy alig állt meg a lábán. Arcán lüktetett az ütés nyoma.
– Menjünk! – karolta át. – Ne aggódj, nem engedem többé, hogy akárki bántson. Az a rohadék se ússza meg szárazon. – Bianca szeméből kibuggyant egy könnycsepp, majd elkezdett zokogni. Gyűlölte az életét, azt a napot, amikor megölt valakit, a menekülést, a kilátástalanságot, és úgy érezte, elege van, fel kell adnia magát.
– Nem megyek sehová! – hüppögte.
– Dehogynem! – hangzott a válasz. – Le van tartóztatva!
Giulia Neri határozottan lépett elő az oszlop mögül, és már kattintotta is a bilincset a szökevényre.
– Ideje volt! – jegyezte meg pikírten a társa, aki minden igyekezete ellenére biztos volt benne, hogy a szökevény bűnös, hiszen elfutott. Képtelen volt objektíven tekinteni rá, de ezt próbálta eltitkolni.
Folytatjuk…
