Vajon hol húzódik a határ az egészséges kíváncsiság és a gyilkosok kultusza között?
Az ember szeretné megérteni a veszélyt. Ha valami felfoghatatlan történik, ösztönösen történetet építünk köré. Meg akarjuk találni az okot, az előzményt, a fordulópontot. A bizonytalanság ugyanis sokkal nehezebben elviselhető, mint egy magyarázat, még akkor is, ha az a magyarázat nem teljes. Ezért teljesen érthető, hogy valaki elolvas egy sorozatgyilkosságról szóló könyvet, megnéz egy dokumentumfilmet vagy elmegy egy előadásra. A kíváncsiság önmagában nem erkölcstelenség. Sőt, a bűncselekmények megértése társadalmi szempontból fontos lehet. Segíthet felismerni a veszélyes mintázatokat, megérteni az áldozattá válás körülményeit, megvizsgálni a rendőrségi és igazságszolgáltatási hibákat, és felhívni a figyelmet arra, hogyan lehetne bizonyos eseteket megelőzni. A probléma nem az, hogy kérdezünk, hanem hogy miről.
Képzeljünk el egy dokumentumfilmet egy meggyilkolt fiatal nőről. Az első percekben megismerjük őt: hol élt, mit szeretett, milyen tervei voltak, kik szerették. Aztán megjelenik az elkövető. Megismerjük a gyermekkorát, az iskolai éveit, a kapcsolatait, a furcsa szokásait, a rendőrségi kihallgatásait. A film végére azonban előfordulhat, hogy a néző többet tud a gyilkosról, mint arról az emberről, akinek az életét elvette. Ez nem pusztán szerkesztési kérdés. Az elkövető személye ugyanis történetileg „érdekesebbnek” tűnhet. A gonoszság magyarázatot követel. Az áldozat élete viszont gyakran hétköznapi volt, és éppen ez benne a megrendítő. Egy ember, aki reggel felkelt, dolgozni ment, szerelmes volt, nevetett, meglehet, hogy aggódott a számlái miatt. Nem azért lett fontos, mert rendkívüli volt, hanem mert élt.
A modern médiában a figyelem önmagában érték. Egy jól ismert elkövető neve kattintásokat hoz. A fényképe felismerhető. A története eladható, újra és újra elővehető: dokumentumfilmben, podcastban, könyvben. Így eshet meg, hogy egy valóságos bűnözőből kulturális szereplő lesz. Nem feltétlenül válik hőssé, és nem minden esetben övezi rajongás, de ismertté válik. Arca bekerül a kollektív emlékezetbe. Története olyan emberekhez is eljuthat, akiknek a bűncselekményről eredetileg semmilyen személyes tudásuk nem volt.
Felmerül a kérdés, hogy miért érdekel bennünket ennyire egy gyilkos személyisége? Talán, mert szeretnénk hinni abban, hogy a gonoszságnak felismerhető arca van. Ha azt mondhatnánk: ez az ember azért lett gyilkos, mert már gyermekkorában kegyetlen volt, furcsán viselkedett, és nem érzett együtt másokkal, akkor a világ valamivel kiszámíthatóbbnak tűnne. Csakhogy a valóság ennél bonyolultabb. A sorozatgyilkosokról szóló történetek hajlamosak mitikus figuraként ábrázolni az elkövetőt. A kriminológiai szakirodalom ugyanakkor régóta óvatosságra int az egységes „sorozatgyilkos-profil” gondolatával kapcsolatban. Az elkövetők nem egyetlen személyiségtípusba illeszthetők.
A nézők szeretik a megfejthető karaktereket. Ezért készülnek olyan történetek, amelyekben minden gyermekkori trauma, minden furcsa szokás és apró jel mintha egyenesen a későbbi gyilkosság felé mutatna. Utólag minden jelentést kap. A valóságban azonban egy gyermek furcsa viselkedése önmagában nem jelenti, hogy később erőszakos bűncselekményt fog elkövetni. A gyilkos nem lesz okvetlenül furfangos „zseni”.
Ezek a fordulatok rendkívül hatásosak egy történetben. Pedig a bűncselekmény áldozatainak családja számára ő nem legenda. Egy szörnyeteg, aki elvette a szerettük életét.
Van azonban egy újabb jelenség, amikor a megtörtént bűnügyek már nem kizárólag újságírók, kriminológusok és dokumentumfilmesek területe lesz. A közösségi média lehetővé tette, hogy bárki történetet meséljen. Valaki részletesen elemzi egy gyilkos arckifejezését. Más a ruháiról beszél, akad, aki „kedvenc” elkövetőket említ. Egy-egy ügyből mém, videó, kommentháború lesz. Itt már valóban vékony a határ. Amikor egy valódi ember halála ugyanabba a digitális körforgásba kerül, mint egy film, egy divattrend vagy egy celebhír, akkor a tragédia könnyen elveszítheti a súlyát.
De mi van az áldozatok családjával? Talán ez az a kérdés, amelyet a néző ritkán tesz fel magának. Mit jelent egy család számára, amikor évtizedekkel később újra és újra feldolgozzák szerettük halálát? A valós bűnügyeket feltáró filmek egyik veszélye, hogy az áldozat életének utolsó órái sokkal érdekesebbé válhatnak a közönség számára, mint az egész élete. Pedig éppen az ellenkezőjének kellene történnie.
A megoldás nem feltétlenül az, hogy többé ne nézzünk ilyen filmeket, ne olvassunk ilyen könyveket, és ne menjünk el egy ilyen előadásra. A bűnügyek megértése fontos lehet. Tanulhatunk belőlük. De közben érdemes feltenni egy egyszerű kérdést: ha a történetből kivennénk a gyilkos nevét és arcát, akkor is érdekelne bennünket az áldozat élete? Mert a gyilkos végül is csak a történet egyik szereplője. Az áldozat azonban nem szereplő, ő egy ember volt.
