Manapság nem illik az öregség és a félelem kapcsolatáról beszélni. Nem illik beismerni, hogy létezik, mert az olyan negatív, és különben sem való öregedni, mert az nem fér bele a társadalom értékrendjébe. Aki öregszik, olyasmit mutat meg magából, ami csúnya, ami mulandó, és szembesít bennünket a halhatatlansággal. Ma hazudni kell az életről, a boldogságról, a kinézetünkről és az aggodalmainkról.
Azt mondják, félni felesleges, mert csak megkeseríti a pillanatot. Való igaz, csak épp az elme nem így működik. Nem lehet mindent elengedni, félretenni, és nem gondolni rá, mert kényelmetlen. Fiatalnak lenni azért csodálatos, mert nagyon ritkán jut eszünkbe a halál vagy a szenvedés. Úgy gondoljuk, hogy erősek és sérthetetlenek vagyunk, ami biztonsággal tölt el bennünket. Jól van ez így, mert legalább nem rettegünk attól, hogy egyszer majd agyvérzéssel kerülünk kórházba, hogy megáll a szívünk, vagy épp megjelenik alattomosan testünkben a rák. Reggelente nem bámuljuk arcunkat kétségbeesetten, mert még kisimul, a karikák eltűnnek, és a barna „halálfoltok” sem jelzik, hogy akaratunkon kívül is múlik az idő.
Egy öregedő ember még lehet boldog, ha tervei vannak, ha szükség van rá, de az az igazság, hogy a tervek lassan elfogynak, és a szükség sem mutatkozik túl gyakran, mert a világ olyan könnyen tud tovább lépni azok nélkül, akikből nincs haszna, mint a pinty. Értékesek addig vagyunk, amíg adunk, amíg adózunk, amíg lehet ránk számítani, és amíg nem panaszkodjuk tele a másik nappaliját. Már ha kimozdulunk otthonról. A baj ott kezdődik, amikor fájni kezd hol itt, hol ott. Kezdetben még viccelődünk vele, hiszen ismerjük magunkat, erőnket, és addig még sosem fájt a vállunk, a könyökünk, a térdünk is ritkán, nem beszélve a gyomrunkról vagy épp a derekunkról. Ám a folyamat beindul. Egy idő múlva már örülünk a fájdalommentes napoknak és azt találgatjuk, vajon amíg lappang, mit tervez. Közben meg halljuk, hogy elment egy osztálytársunk, kettő halálos beteg, a szomszéd rosszul lett, mintha mindenki megbetegedne körülöttünk. Szűkül a kör, amelynek közepén mi ülünk, és várjuk, hogy ránk kerüljön a sor. Derűsen, hitetlenkedve, aztán egyre rémültebben. Olykor még rácsodálkozunk, mert úgy hittük, kimaradunk.
Amikor még életünk közepén járunk, házasodunk, elválunk, megcsaljuk a másikat, nevetünk az ostobákon, képtelenek vagyunk rálátni az elkövetkező évtizedekre. Azokra, amelyekben magányosak leszünk, amikor gyerekeink már a saját életük csatáit vívják, és nincs idejük ránk. Tényleg nincs, mert a 21. század nem engedi meg, hogy megálljanak. Örülünk, ha telefonálnak, ha nevetnek velünk, ha látjuk az unokáinkat, és nem értjük, hová lettek az évek. Egykor gúnyosan elmosolyodtunk, amikor azt hallottuk nagyszüleinktől, hogy ők is voltak fiatalok, szerelmesek és vidámak. Nem hittünk nekik, mert ők biztosan úgy születhettek, ahogy mi rájuk nézünk. Hogy lett volna fiatal az a zsémbes nyanya, akinek hol a csípője mondja fel a szolgálatot, hol az emlékezete?
Ha öregszünk, egyre jobban félünk. Legjobban a nemlétező napoktól, a hiányzó évektől, és a nemléttől. Hogyan lehet azt megérteni és felfogni, hogy van élet utánunk? Miért van? Miért nem vagyunk annyira fontosak és értékesek, hogy megálljon a Föld? És ha már ez nem történik meg, miért kell szenvedve, kínok között elmenni? Miért nem lehetünk életünk utolsó pillanatáig értelmünk birtokában? Miért kell arra kényszerülnünk, hogy méltóságunkat elveszítve romok legyünk, hogy pelenkázzanak bennünket, hogy orrukat befogva kerülgessenek, mert büdösek és szánandók vagyunk?
Senki nem akar ilyen véget. Lefeküdni és nem ébredni fel, ijesztő, de kíméletes. Elaludni olvasás közben, ahogy a csodálatos Szabó Magda, egyszerűen tökéletes. Hinni abban, hogy nem éltünk hiába, még tökéletesebb. De legtöbbünknek nem ez jut. Terhekké válunk, nyűggé azoknak, akiket szerettünk, és akik egykoron szerettek bennünket. Ha épp a közelünkben vannak, ha időt szakítanak ránk. De mi van, ha gyerekeink távol élnek, barátaink meghaltak vagy gyengék és betegek? Mi van, ha senki nem akar már velünk foglalkozni? Vagy képtelen rá. Marad a kórház, a túlterhelt ápolókkal és orvosokkal? Maradnak a részvétlen arcok, a türelmetlenség, amelyet mi is megélünk naponta, hiszen nem kellünk, nem hajtunk hasznot és csak a baj van velünk? Közben pedig fájunk. A testünk, minden porcikánk és a lelkünk, amely még nem akar távozni, mert kényszeresen emlékezik. Hazudik az időről, hazudik az emlékekről.
És a világ azt szeretné, ha mosolyogva fogadnánk a betegséget, ha nem emlékeztetnénk senkit arra, hogy egyszer talán ő is… Ha arról mesélnénk, hogy szeretjük a ráncainkat, hogy derűvel fogadjuk a napsütést és nem zavar bennünket a forróság vagy a kinti zaj. Azt akarja, hogy hazudjunk mindenről, mert úgy kényelmesebb.
Az öregség a szívben együtt lakik a rettegéssel. Van-e holnap és ha van, milyen lesz? Tudunk-e még örülni valaminek és örül-e még valaki nekünk? Milyen lesz a halál, ami értünk jön? Vajon a koporsó félelmetesebb vagy a hamvasztás? Tényleg lesz olyan pillanat, amikor jobb lesz meghalni, mint élni? A nap fog még úgy sütni utánunk, ahogy létünk alatt? Fogunk hiányozni egyáltalán valakinek?
Mindezekről nem illik beszélni, mert kellemetlen. Még gondolni sem szabad rá, csak az a baj, hogy a lélek ezzel nincs tisztában. Sodorja magával az aggodalmat, a kérdések sorát, és annak biztos tudatát, hogy elmenni muszáj, csak nem mindig könnyű.
Öregedni pocsék dolog. Emlékezni fájdalmas, de olykor szép. A tükröt elkerülni ajánlatos. Hiúnak lenni vétek. Betegnek lenni tilos. Meghalni gyorsan és csendesen a legjobb dolog, ami történhet még velünk. Reménykedjünk…
