Kinn a kertben, az árnyas fák alatt sokan üldögéltek. Alig találtak szabad padot. Böske idegesen nézett jobbra-balra, mintha várt volna valakit. De csak köpenybe bújt betegekbe és izgatott arcú látogatókba ütközhetett a tekintete.
– Meddig kell itt maradnom? – kérdezte a kislány a babát szorongatva.
– Már csak pár napig. A doktor bácsi azt mondta, hogy ha szépen eszel, nem sokára meg tud műteni. És akkor hazajöhetsz.
– Én szépen eszem, csak nem vagyok éhes.
– Minka, enned kell, ha meg akarsz gyógyulni.
– Próbálok, anyuka, de nem mindig sikerül.
– Vannak barátaid? Vannak gyerekek, akikkel játszhatsz?
– Egy lány van.
– Akinek jöttek a szülei?
– Igen! Nándika miért nem jött? Már biztosan hiányzom neki.
Böske elmosolyodott. Nándika kiskirályként viselkedett, amióta nővére nem volt odahaza. Minden nap a kedvencét ehette, ami palacsinta és barátfüle volt, és este Böskéhez bújva aludt el. Ez mindkettőjüknek nagy boldogságot jelentett. Megtehették, mert Minka nem volt otthon, hogy számon kérje a kivételezést. Misit nem érdekelt, annyit azonban megjegyzett, hogy nem kéne elkapatni a fiút, nem akar anyámasszony katonáját nevelni belőle. Felesleges ennyit pátyolgatni, még elpuhul.
– Nem jöhetett be! A kórházba nem engednek be kicsiket! – felelte könnyedén. Ez igaz volt, apuka is mondta. Azt viszont nem akarta elárulni a lányának, hogy a látogatást egybekötötte egy randevúval, amiről nem tudhatott senki, Barta se. Neki annyit mondott, hogy még meglátogatja a nagynénjét, és délután négyre legyen kint a szőlőben. Barta megcsóválta a fejét, de beleegyezett. Két órát tudott várni, addig piacozik egyet, határozta el. A Zsinagóga mellett volt egy piac, oda akart elugrani.
– Nem baj! – felelte Minka felnőttesen. – Majd rajzolok neki valamit, azt vigye majd haza, jó?
– Jó, de nem maradhatok sokáig! Nincs készen egy rajzod?
– Nincs, de van egy hajóm! Majd az odaadom.
Böske nézte a kislányát, és az járt a fejében, hogy milyen fura szerzet ez a gyerek. Tiszta apja, minden vonásában rá hasonlít, csak az alkata és a makacssága nem. Mindkettőt őtőle örökölte. Ha rápillantott, szemében az urát látta, azt az embert, akit nyolc éve próbál elfogadni, de nem megy neki. Minek kellett neki beleegyeznie ebbe a házasságba? Maradt volna otthon, egyedül, akkor remélhette volna még, hogy András elveszi. Így azonban esélye sem volt rá. Nem véletlenül nősült meg a férfi, már nem tudnak egymáséi lenni. Csak lopva, egy-két órára, ahogy aznap is, amikor mindketten Szabadkán vannak, és ő valóban a nagynénjéékhez megy, csak ők nem lesznek otthon. Ezért kérte meg Ella, hogy nézzen rá a virágaira, ha már ott van, mert ő Kamenicán fekszik, a szívkórházban. A férje meg mindig a barátainál van, isznak, mint a kefekötő. No, meg kártyáznak. Emiatt nem jár haza, csak kétnaponta tiszta ruháért, ami fogyóban van, de majd Böske elindítja a mosást, és ki is tereget.
– Jól van! Te rajzoltad ezeket a lepkéket? – kérdezte kedvesebben, mint amilyen máskor szokott lenni. Minkának azonnal feltűnt, hogy anyja a szokottnál vidámabb, izgatottabb. Tetszett neki, bár nem találta olyan csinosnak, mint a festett körmű nénit, vagy Tamara anyját. Viszont mosolygott, és ez új volt neki.
– Igen! Szeretek lepkéket rajzolni. A lepkék szabadok.
Milyen fura gyerek ez, gondolta Böske. Hogy jut eszébe egy ilyen kislánynak a szabadság. A kórház nem rabság, ott bent kell lenni, mert meggyógyítják az embert, de messze van az a rabságtól. A házasság… Az az igazi rabság. A ketrec nélküli, mégis erősebb és szigorúbb bárminél.
– Gyere, menjünk vissza, meg kellene mosakodnod! – mondta neki gyorsan. – Itt nem szólnak rátok, hogy fürödjetek meg?
– Nem, de azért a kezem meg szoktam mosni!
– Az kevés! A szemed is csipás, a hajad meg…
Minka nem értette, miért változott meg az anyja ennyire hirtelen.
Engedelmesen felállt, és elindult mellette.
A liftből kiszállva egyenesen a kórterem felé vették az irányt.
– Hoztam neked tiszta bugyikat és pizsamát is. A bugyit cseréld minden nap. Hagyok itt tartalékot is, ha szükséged lenne rá. A fenekedet rendesed töröld meg, mert nem győzöm kifőzni a bugyikat, hogy tiszták legyenek! Érted?
– Igen.
– Akkor gyere, kiviszlek a mosdóba, és ott megmosdatlak kicsit, itt bent nem lehet.
Azzal felkapta a szatyrát és vitte is ki a kislányt mosdóba. Eldugaszolta a nyílást és megeresztette a csapot. Előkapta a szappant, megvizezte, majd megdörzsölte vele a szivacsot.
– Emeld fel a hónaljad! Úgy! – Azzal már sikálta is. Majd a nyakát.
– Vedd le az alsót is! Tedd szét a lábad!
Minka engedelmeskedett. Senki nem járt arra szerencsére, így pár pillanat alatt megmosdatta alul is, a fenekét többször is. Majd leeresztette a vizet, és még egy egyszer megtöltötte a mosdót.
– Hajad is megmossuk. Zsíros, csúnya – magyarázta. – Azzal fél kézzel megtartotta, és a szappanos vízben mosogatni kezdte a lány fejét. Nem volt könnyű, de valahogy sikerült.
Leöblítette, és egy törölközővel, amit a szatyor aljából bányászott elő, alaposan megtörölte.
– Így ni! Mindjárt megszárad, meleg van! – tette hozzá.
Minka egészen felfrissült, bár nem értette, erre mi szükség volt. Amikor belebújt a fehér hálóingbe, amit a pizsama helyett hoztak neki, szinte örült, hogy kórházban van. Soha máskor ennyit nem törődött vele az anyja, soha máskor nem szépítgette, tisztogatta ilyen hosszú ideig.
Ha Tamara meglátja, rá se fog ismerni, gondolta elégedetten.
Böske egészen leizzadt, mire elkészültek. Visszakísérte a lányát a szobájába, kezébe nyomta a Jaffa bisquitet meg mogyorós csokit, majd megsimogatta nedves haját.
– Mennem kell. Majd jövünk megint! Ne sírjál, itt jó kezekben vagy! – mondta és a szennyest beledobálta a szatyrába. Késésben volt, de azt remélte, András vár rá. Lehet, hogy csak egy órájuk marad a másfél helyett, de az is több a semminél.
Minka összeszedte minden erejét, hogy lenyomja feltörni készülő könnyeit. Szorította az olvadt csokit, ami szinte folyt már a papírjában, és anyja után nézett.
Vajon jön-e még hozzá? Vagy mégiscsak itt felejtik, ahogy eddig gondolta?
Böske nagy levegőt vett. A buszon egyre hevesebb izgalom tört rá. Tudta, hogy helytelen, amit csinál, azzal is tisztában volt, hogy minden egyed alkalom veszélybe sodorja a házasságát, de nem tudta leállítani a folyamatot. Beszippantotta a boldogság, amit a férfi közelében érzett. Nem pusztán vágyról volt szó, ha csak annyi lett volna, akkor talán könnyebben lemondott volna róla. Szerette Andrást évek óta. Legalább annyira, mint ahogy az urát nem. Böske nem volt ostoba, gyerek sem, nem ringatta magát abban a hazugságban, hogy egyszer majd mindketten elválnak, és egy pár lesznek. Ahogy kibámult az ablakon, és élvezte a kellemes meleget, újra csak azt mondogatta magának, hogy csak ezt az utolsó alkalmat adja meg neki a jóisten. Csak még most lehessen vele, és utána jó lesz. Jó feleség és jobb anya.
Nem hitt istenben, de ő is, mint a legtöbb ember, ha bajban volt, nem tudott máshoz fohászkodni. Abban bízott, hogy isten ismeri a gyarló embert, és megbocsájt neki, ahogy a nála nagyobb bűnösöknek is. Ha isten hagyja, hogy legyenek háborúk, gyilkosságok, földrengések, akkor, amit ő csinál, kis bűn a sok rettenetes között.
A nagynénjéék Szabadka külterületén, a szőlőskertek között laktak, a belvárostól jó húszpercnyire.
Fürgén ugrott le a buszról, és ruganyos léptekkel haladt a hűvös utcán a harmadik házig. Azonnal megtalálta a kulcsot a kapu melletti cserép alatt, és már benn is volt a házban. Takaros, egyszerű lakás volt, a bútorokból áradt némi öregségszag, de ez csak azért tűnt fel neki, mert az orra nem szokta meg, mint otthon, anyjáéknál.
Folytatjuk…
