Az apró mosókonyhában halomban állt a szennyes. Nekiállt kiválogatni, és közben picit fájt a szíve, mert azt remélte, András már ott lesz, és talán isznak egy kávét, beszélgetnek, mielőtt odaadja magát neki. De a férfinak nyoma sem volt. Ha járt is ott, üzenetet nem hagyott, így hiába szórta bele a mosóport az apró rekeszbe, és töltött bele öblítőt, nem telt gyorsabban az idő. Elindította az automata gépet, és leült mellé. Várt, ahogy egész életében.
Arra, hogy más élete legyen, arra, hogy a filmvászonról rámosolygó amerikai színészek, akiknek autogram kérő leveleket írt, válaszoljanak, arra, hogy egyszer boldognak érezze magát.
Harminckét éves volt, ötvenhárom kiló, barna, vékony és boldogtalan. Ennyit látott önmagából az előszoba tükrében, amelybe egyetlen pillantással felmérte magát.
A házban üdítő csend volt, a szomszédok se lehettek otthon, még kutya sem ugatott sehol, mint a faluban. A város mégiscsak más, mint azt a faluban gondolja az ember. Mégse lenne rossz itt élni, ahol nem ismeri és nem követi mindenki a másik összes mozdulatát. Ez a névtelenség, ez az ismeretlenség jóleső örömmel töltötte el.
A mosógép monoton pörgése riasztotta fel álmodozásából. Amikor leállt, várt egy ideig, és a tarka ingeket, trikókat, és hatalmas alsókat a kertbe vitte kiteregetni. Ahogy kirázta őket, és csipesszel rögzítette, megértette, hogy a férfi nem fog jönni. Vagy nem tud, vagy nem akar. A végeredményen mindez nem változtatott. Érezte, hogy megizzadt, a csípős szag orrába kúszott. Ruhája hónalján óriási folt éktelenkedett.
Miért is jött volna? Ott van neki a felesége, mondta magának, hogy még jobban beletiporjon a saját lelkébe. Nem kell ő senkinek, hiszen ő csak a részeges sírásó lánya. Nem jó parti. Se feleségnek, se szeretőnek. Lehet, hogy Misinek igaza van, hogy nem szereti őt, mert nincs rajta semmi szeretnivaló.
Amikor végzett, bement a fürdőszobába megmosni a hónalját. Elámult a virágos csempék láttán, és összeszorult a szíve, amikor a kádra pillantott. Még soha életében nem ült kádban. Most se akart, nem is mert volna. A szappan után nyúlt, és megdörzsölte vele a hónalját. Rózsa illatú volt, elegáns. Amikor befejezte a tisztálkodást, megtörölte magát egy apró kéztörlőben. Hallotta, hogy odakint dudál valaki, Barta jött meg érte. Szépen visszarendezett mindent, majd fogta a szatyrát Minka holmijával együtt, és zárta is az ajtót.
– Sikerült végezned mindennel? – kérdezte a férfi.
– Csak mosás és teregetés volt – mondta sietve.
– Hű, de jó szagod van! – jegyezte meg a férfi.
– Rózsaszappan.
Beszállt és a férfi gázt adott.
– A kislány?
– Minka jól van. Jobban, mint pár napja… Azt hiszem.
A férfi megtörölte izzadt homlokát.
– Mit mondott az orvos? Beszéltél vele?
– Nem, tudja, hogy nem tudok szerbül.
– Azért biztos lett volna valaki, aki segít.
– Majd Misi. Ezeket ő intézi.
Barta bólogatott. Igaza volt Böskének, Misi kézben tartotta a dolgokat. Keményfejű, akaratos ember volt, nehezen lehetett vele szót érteni, de a munkáját hibátlanul végezte. Senki nem aratott úgy, senki nem szántott olyan pontosan és egyenletesen, ahogy ő. Nem véletlenül kereste őt a fél falu, ha maszekban akarták dolgoztatni. Az meg, hogy hirtelenharagú volt és gyakran eljár a keze, nem tartozik senkire. Pénz számolva, asszony verve jó, így volt ez, amióta eszét tudta.
Minka szinte három egész napon át boldog volt. Tamarával felfedezte a kórház hatalmas épületét, persze titokban. Mindig ebéd után osontak ki, mert akkor minden nővér pihent, és még nem érkeztek meg a látogatók sem. A szoba lakói menet közben kicserélődtek, másik két kislány jött, a nagyok elmentek. A két kicsi fiatalabb volt Minkánál, és az egyik kifejezetten fura volt. Nem beszélt, nem mosolygott, de nem is sírt. Olyan volt, mint egy szobor, amely időnként életre kelt, de csak azért, hogy egyen vagy vécézzen. Szívesen megszólította volna, de Tamara nem hagyta. Teljes egészében kisajátította magának, és úgy viselkedett vele, mintha a tulajdona lett volna. Ő szívesen engedelmeskedett, megszokta otthon, de azért bántotta, hogy barátnője nem akar tudomást venni másokról.
Folytatjuk…
