Bianca Octaviora pillantott, aki finoman bólintott. Azt jelezte, hagyja magát, úgyse tehet mást.
– Maga se megy sehová, érti! – rivallt rá Neri. – Mit képzel? Benne van nyakig, úgyhogy velünk jön. Tegyél rá bilincset! – fordult a társához, de addigra Octavio már futni kezdett.
– Nem bírom én ezt a folytonos rohanást! – legyintett. – Fusson, akinek két anyja van. Bár nekem tényleg volt, a lábaim nem bírják…
Giulia idegesen ajkaiba harapott. Micsoda pipogya alak, gondolta, de nem akart tovább foglalkozni vele. Megvolt a lány és ez a fontos. A másikat majd elkapják előbb-utóbb.
– Mit akarnak tőlem? – kérdezte erőtlenül Bianca, ami nem volt több gyenge próbálkozásnál. Nem is értette, hogy jöhetett ki a száján. Egy gyilkost elkapnak, kivallatnak és börtönbe küldenek még a legócskább krimikben is. A valóságban pedig ezer százalékban.
– Joga van hallgatni és tegye is meg, Bianca! – mondta a nyomozónő, és a kocsi felé tuszkolta a lányt. Finoman lenyomta a fejét, és szinte belökte a hátsó ülésre.
– Na, ezzel megvolnánk! Át is adom az ügyésznek, és a többi az ő dolga. – Azzal a telefonjáért nyúlt, és miközben elindultak, ecsetelte neki a részleteket.
Bianca kibámult az ablakon, és tudta, senki nem fog hinni neki. Talán csak Leo, aki szereti. Még a szülei is el fogják ítélni, és minden bizonnyal hosszú évekre börtönbe kerül. Ahogy átsuhantak a városon, sötétedni kezdett. Róma, az örök város aranyfénybe öltözött, de elhagyva a Colosseum környékét már nem tűnt olyan megfoghatatlanul szépnek, mint a turisták kedvenc helyei. Nagyon is mai volt, ahogy a nyomozók is, akik egy szót se szóltak hozzá, hagyták, hadd főjön a levében.
A rendőrkapitányság előtt csikorogva fékezett a kocsi, és Neri úgy pattant ki, mintha attól tartana, hogy BIanca meglép. Kinyitotta az ajtót, karon ragadta a lányt, és az egyik, nem túl tágas kihallgatóhelyiségbe vezette.
– Üljön le! – mondta neki. – Kér valamit inni?
– Igen, egy kis vizet.
– Remek, hozatok. Addig is gondolja végig, mit fog mondani, mert ez lesz a vallomása, amit rögzíteni fogunk.
– Giulia… – nézett rá a lány kétségbeesetten.
– Magának nyomozó. Igen, tudom, hogy meg van lepve, azt is, hogy arra számított, olyan fogja elkapni egyszer, akit már átvert, de tévedett.
– Én nem öltem meg senkit. Vagyis nem úgy…Én nem akartam, csak nem hagyott békén…- Bianca zokogni kezdett.
– Mondja el, mi történt.
Bianca lehajtotta a fejét. Újra maga előtt látta azt az éjszakát. Már hazafelé tartott volna, amikor Hidde útját állta. Nevetett és nem volt tolakodó. Először nem. Azt mondta, elkíséri, nehogy baja essék. Kicsit hűvös volt, de azért kellemesen elbeszélgettek, ahogy tolta a biciklit. Amikor a hídhoz értek, letámasztotta, és gondoltam, megmutatja neki azt a sziklát, amit mindenki a Boszorkányok mellének nevezett. És akkor Hidde minden előzetes jel nélkül megmarkolta az ő mellét.
– A Boszorkányé? Na, ez érdekes, szerintem a tied sokkal jobb nála. Fantasztikusan izgalmas nő vagy, a tested meg egyenesen oltári – lihegte.
Bianca ellökte a kezét, és el akart futni, de a fiú elkapta a csuklóját és magához húzta.
– Tudom, hogy akarod! – búgta. – Különben nem kértél volna meg, hogy kísérjelek el. Az igazi olasz lányok vadak és szenvedélyesek, nem?
– Nem kértelek. Engedj el, mert én nem vagyok se vad, se szenvedélyes. Csak haza akarok menni, mert vár a barátom.
Hidde röhögni kezdett. Hangosan és öblösen. Szemében csillogott a vágy, és nem úgy nézett ki, mint aki hajlandó elengedni könnyen szerzett zsákmányát.
– A barátod? Viccelsz? Ha lenne, akkor most nem lennél itt, ahogy abban a lebujban se lettél volna egyedül. Te nem akarsz mást, csakhogy kicsit jobban nyomuljak, nem igaz? Keményebben szereted?
– Menj a pokolba! Engedd el a karom, mert sikítok!
– Rajta! Sikíts, az éjszaka csendes, de nem hinném, hogy valaki egy női sikolyra reagálna. A világ már csak ilyen. Szóval, hajrá!
Bianca kinyitotta a száját, de mielőtt hang jött volna ki rajta, a fickó a szoknyája alá nyúlt, és erősen megmarkolta a lába közét.
– Ez jó történet, de van, aki igazolja? – kérdezte a nyomozó, és nem kerülte el a figyelmét, hogy a lány reszket. Hazudik, mondta magában, mert kezdettől fogva nem volt neki szimpatikus.
– Hogy lenne? Ketten voltunk, és az az alak meg akart erőszakolni.
– Tényleg? Én azt hittem, a mai fiatalok sokkal szabadosabbak és többet engednek meg maguknak. Nem lehet, hogy félreértette?
– Hogy érthettem volna félre? Nekilökött a sziklának, és tudtam, hogy bántani akar.
– Maga belelátott a fejébe?
Bianca felemelte fejét, és a nyomozó részvétlen arcába nézett.
– Nem, de minden jel arra mutatott. Meg kellett védenem magam…Ne mondja, hogy várnom kellett volna addig, amíg késő nem lesz?
– Hát nem lett késő, mert maga lelökte.
– Nem akartam, higgye el…Nem akartam megölni, csak szabadulni szerettem volna. El akartam futni. Semmi mást.
– Akkor mégis hogy került az áldozat a szakadék aljára? Magától lezuhant?
Giulia kíméletlen maradt. Pár éve volt egy hasonló esete, és akkor megtanulta, hogy nem minden lány ártatlan. Ahogy a vele szemben ülő sem az, súgta egy belső hang.
Folytatjuk…
