Minden délután ő maradt utoljára az osztályteremben. Olyan lassan és gondosan pakolta egymásra füzeteit, mintha a mozdulatsor kötelező lett volna, és beláthatatlan következményekkel járt volna az elmulasztása. Előbb a matematika került a környezetismeret alá, aztán a tolltartó a táska legmélyére, majd az uzsonnásdoboz, amelyben rendszerint ott maradt a délelőtti alma fele, mert Bálint mostanában nem volt éhes. Nyolcéves, vékony fiú volt, azok közül való, akiknek az arcán még ott van a gyermekkor puhasága, de a szemük már valami mást is tud a világról, többet, mint amit ennyi idősen tudniuk kellene. Beáta néni eleinte nem tulajdonított nagy jelentőséget annak, hogy Bálint utolsónak készül el. Mindig vannak lassú gyerekek, álmodozók, és vannak olyanok is, akik egyszerűen szeretnek az iskolában lenni, mert otthon nem várja őket testvér, kutya vagy érdekesebb elfoglaltság. Bálint azonban nem volt lassú. A feladatait mindig elsőként fejezte be, betűi szabályosak voltak, és ha valamit elrontott, olyan kétségbeesetten radírozta ki, hogy a papír egészen elvékonyodott alatta. Az asszony egy novemberi délutánon figyelt fel először arra, hogy a fiú nem egyszerűen húzza az időt, hanem fél.
Már jóval korábban sötétedett, a csupasz fák ágairól csöpögött az eső, a folyosón leoltották a villanyok felét, és Beáta néni, aki harminckét éve tanított, és azt hitte, a gyerekek félelmének minden változatát ismeri, észrevette, hogy Bálint az órát figyeli. Nem úgy, ahogyan az a gyerek nézi, aki alig várja, hogy végre hazamehessen, hanem olyan merev, szinte beteges figyelemmel, ahogyan a kórházi folyosón várakozó ember lesi a műtő ajtaját. Amikor a nagymutató elérte a hatost, Bálint keze megállt a levegőben. A tanítónő később sokszor visszagondolt arra a mozdulatra, amellyel a fiú épp a cipzárját akarta behúzni. Akkor még nem értette, hogy vannak gyerekek, akik számára az idő nem múlik, hanem közeledik.
Úgy hitte, ismeri őt. Volt már náluk. Bálint otthonában nem voltak betört ablakok, üresen heverő üvegek a konyhaasztalon, és senki sem verte őt. Apja mérnökként dolgozott, anyja pedig egy irodában. Lakásuk ragyogott és a szomszédok szerint is rendes családnak számítottak. A kisfiúnak külön szobája volt, benne könyvespolc, sőt az előtérben egy kék kerékpárja, amelyet a nyolcadik születésnapjára kapott, és amelyen azon a nyáron összesen háromszor ült. Abban a házban olyasmi történt, aminek nem marad nyoma a testen, mégis minden este ugyanott fáj. Szülei állandóan veszekedtek. Nem mindig hangosan, és éppen ez volt benne a legrosszabb, mert a kiabálásnak legalább volt eleje és vége. Az ajtócsapódás után rendszerint csönd következett, de az a másik fajta harag, amely napokig ott ült az ebédlőasztalnál, a vacsorák fölött, a fürdőszoba párás tükrében, soha nem ért véget igazán.
Bálint már a lépések hangjából tudta, milyen estéjük lesz. Megtanulta, hogy az apja hallgatása nem feltétlenül jelent nyugalmat, az anyja mosolya pedig azt jelenti, közel van a síráshoz. Azt is tudta, hogy ha vacsora közben elejti a villáját, apja olyan hirtelen néz fel, mintha a csörrenés személyes sértés volna. Ilyenkor az anyja rögtön közbeszól, túl gyorsan, túl kedvesen, mintha egyetlen rosszul sikerült mozdulatot kellene megakadályoznia abban, hogy az egész este darabokra hulljon.
A fiú egy idő után arra a következtetésre jutott, hogy a bajoknak számos oka lehet és mivel a felnőttek sohasem magyarázták el neki, mi történik közöttük, az okot önmagában kezdte keresni. Talán azért veszekednek, mert múlt héten hármast kapott olvasásból? Vagy mert anyja későn ért haza, és neki nem jutott eszébe megteríteni? Volt azonban valami, amit még a veszekedéseknél is jobban félt. Az anyja néha csak úgy elment otthonról. Nem sok időre, legfeljebb egy órára, néha kettőre, és mindig visszajött, de előtte rendszerint elhangzott az a mondat, amelyet Bálint már álmában is hallott, és amely után az egész teste megfeszült. Azt kiabálta hangosan és élesen, hogy ő már nem bírja tovább. A fiú nem tudta, mit jelent pontosan a tovább, meddig tart, hol kezdődik, és mi következik utána, csak azt tudta, hogy az anyjánál van egy határ, amelyhez napról napra közelebb kerülnek, és ha egyszer átlépik, nem jön vissza soha. Ezért esténként sokáig ébren maradt. Figyelte, mikor alszik el az anyja, és csak akkor merte lehunyni a szemét, amikor már hallotta az egyenletes lélegzését a szomszéd szobából. Ha éjszaka felébredt, mezítláb odalopakodott az ajtóhoz, és résnyire nyitotta, hogy meggyőződjön róla, még mindketten ott vannak. Amikor reggelente szülei a konyhában kávéztak, úgy tett, mintha semmit sem sejtene, mert a felnőttek azt szeretik, ha a gyerekük semmit sem tud. Aztán egy csütörtökön olyasmi történt, amitől Bálint félelme beigazolódott. Késő este, nem sokkal lefekvés előtt apja azt mondta, elköltözik.
Nem azonnal, talán csak néhány hét múlva, de a hallottak úgy zuhant gondolataiba, mint nagy kövek a kútba, és minden mást elnyeltek maga körül. Anyja sírt, apja le-fel járkált a konyhában. Bálint ekkor már a szobájában ült, maga elé tette a kedvenc plüsskutyáját, és megpróbálta kiszámolni, hány nap alatt tudna annyira megjavulni, hogy az apjának ne kelljen elmennie. Nem volt könnyű feladat.
Másnap ötöst kapott matematikából. Hétfőn is. Kedden segített az egyik osztálytársának a háziban, csütörtökön pedig már annyira igyekezett jól viselkedni, hogy Beáta néni megdicsérte az egész osztály előtt. Majdnem elsírta magát. A tanítónő végül egy pénteki délutánon ült le mellé. A többiek már hazamentek, az iskola lassan kiürült, a takarítónő vödre csikorgott csak a folyosón. Bálint még mindig a padjában ült, előtte nyitott olvasókönyvvel, amelynek ugyanazt a három sorát nézte legalább tíz perce. Beáta néni nem kérdezte meg, miért nem akar hazamenni. Valahogy megérezte, hogy az ilyen kérdésekre a gyerekek többnyire azt válaszolják, amit a felnőttek hallani szeretnének. Így finoman megjegyezte, hogy látja, mostanában valami nagyon nehéz neki. Bálint sokáig hallgatott, aztán anélkül, hogy felnézett volna, megkérdezte:
– Ha valaki nagyon jó, akkor ugye nem hagyják el?
A tanítónő életében sok száz gyerek megfordult, látott szegénységet, betegséget, elhanyagolást, és temetett már el tanítványt, de ez a kérdés úgy érte, hogy képtelen volt felelni. Hirtelen rájött, hogy a fiúcska nem a hazameneteltől fél, hanem attól, hogy mire ér haza. Megrázta a fejét és halkan egy nem tudomot nyögött ki.
A következő héten behívatta a szülőket. Az apára várni kellett. Először értetlenkedett, de az anya sírni kezdett, majd egymás szavába vágva bizonygatták, hogy ők nagyon szeretik Bálintot, sohasem bántanák. Ebben Beáta néni nem kételkedett. Éppen ez tette olyan nehézzé az egészet, mert a fiuknak mégis olyan világot teremtettek, amelyben egyetlen pillanatra sem érezhette magát biztonságban. Úgy hitték, megóvják, ha előtte nem beszélnek a válásról, ha mosolyognak a reggelinél, és ha azt hazudják, minden rendben, miközben a lakásban minden félbehagyott mondat és minden becsukott ajtó az ellenkezőjéről árulkodott. Nem értették, hogy egy gyerek számára az ismeretlen gyakran félelmetesebb az igazságnál, és hogy a kimondatlan dolgokból olyan történeteket épít magának, amelyekben rendszerint ő a hibás.
Bálint apja végül elköltözött. Egy szombati napon vitte el a ruháit, néhány könyvét és a régi fényképezőgépét, amelyet a fiú mindig szeretett volna kipróbálni. Az anyja akkor már nem sírt. Apja megígérte, hogy minden szerdán érte jön az iskolába, hétvégén pedig már együtt lesznek. A fiú bólintott. Rég tudta, hogy a felnőttek ígéreteire bólintani kell. Aznap este sokáig ült az előszobában, és a cipősszekrény alját nézte, ahol az apja cipői szoktak lenni.
A következő hétfőn megint utolsónak maradt az osztályteremben. Beáta néni nem sürgette. Ránézett és látta, hogy a fiú a matematikafüzetét szorongatja. Két ötöst is kapott. Meg akarta mutatni anyjának. Mintha még azt remélte volna, hogy ha elég sok ötöst gyűjt össze, minden visszakerül a régi helyére. De nem jöttek érte. Pár saroknyira laktak, így elengedték egyedül. Senkinek nem jutott eszébe telefonálni. Kedden sem volt belőle gond, de szerdán…
Bálint éjjelente megint felkelt, anyja szobájához lopózott. Résnyire tárta, meghallgatta a lélegzését, aztán visszaindult az ágyához, de félúton megállt. Eszébe jutott valami, amit egész nap próbált elfelejteni. Szerdán apja nem jött érte. És már péntek volt.
És nem jött ezután hónapokig… Elfelejtette őt. Ahogy azokat, akiket nem szeretünk.
