Böske nem nézett az urára. Hallott ő már eleget arról, hogy a fogamzásgátló nem nyújt teljes védelmet, mégis tudta az igazságot. Nem szedte rendszeresen, párszor elfelejtette, ez lehetett a baj. Ezt viszont nem mondhatta meg, mert akkor kitört volna a háború. Ismerte Misit, ha robbant, akkor annak nem lett jó vége, mert nem bírt leállni a tombolással. Egyszer, még a házasságuk elején, amikor rajtakapta őt az iváson, úgy megverte, hogy napokig nem tudott kimenni az utcára. Azt kellett hazudnia, hogy leesett a létráról, amikor jött lefelé a padlásról. Teste tele volt kék foltokkal, akkor hetekig nem beszéltek. Nem is ivott sokáig, akkor kibírta. Aztán mégis…
– Szerzek fuvart, aztán elmegyünk. Nem tudom, kit kéne, mert itt mindenkinek lepcses szája van. Ha megtartanánk, azért ítélnének meg, ha meg nem, azért. Nem jó itt semmi ebben a nyomorult faluban. Ha nem tudnak mindenről, az a legjobb. A mi családunk, a mi dolgunk, senkinek semmi köze hozzá. Ezt mindig tanuld meg! Még a barátnőidnek se! Ha jól megy nekünk, akkor irigykednek, ha rosszul, akkor lesajnálnak. Nincs szükség egyikre sem. Megértetted?
– Meg. Nem szoktam kibeszélni a dolgainkat.
– Remélem is! Van még kenyér?
– Van, mindjárt hozom!
– Jó, akkor eszem még. Mit gondolsz, mennyire vagy terhes?
– Ha jól saccolom, úgy öt-hat hetes lehet. De nem tudom…
– Akkor gyorsan keresni kell valakit, aki elvisz. Te nem eszel?
– Ettem délben. Nem nagyon megy le a falat a torkomon.
– Pedig enned kéne. Sovány vagy!
Az asszony meglepve nézett a férfira. Mi ütött belé? Nem szokott vele ilyen kedves lenni. Általában észre se veszi, vagy csak napi dolgokról beszélgetnek.
– Próbálok enni – suttogta és kis híján elsírta magát. Hogy mitől lett ilyen érzelgős, nem értette, de inkább azon igyekezett, hogy ez ne látsszon rajta. Ezek után végképp nem mondhatta meg, hogy már járt bábaasszonynál.
Minka az egész beszélgetés elejét hallotta csak. Épp hazaszaladt vécézni, amikor meglátta apját. Nem volt szándékában hallgatózni, de valahogy ott ragadt az előszoba ajtó előtt a takarásban. Anyja tehát nem beteg, szögezte le magában. Kistestvére lesz nem sokára. Hogy mit kell azon megcsinálni, azt nem fogta fel, de úgy gondolta, hogy talán a kisbaba is olyan szerelni való, ahogy a játékbabák, amit a búcsúban vesznek. Sokáig nem élnek, előbb-utóbb mindnek kiesik a keze vagy a lába. Az élő babákat azonban csak az orvosok szerelhetik meg. Hogy ez hogyan van, azt fel nem foghatta, mert anyuka még nem szülte meg, nem is látszik, hogy nőne a hasa.
Fura dolog volt ezen mélázni, viszont nem töltötte el különösebb örömmel, hogy Nándika mellé jön egy másik. Ezzel a másikkal is neki kell majd törődnie, és őt is viheti magával mindenhová. Senki nem fogja szeretni őt, mert mindig ott lesz a nyakán egy kicsi, aki lehet, hogy még bosszantóbb lesz, mint az öccse. A fiúk mindig azok, de Nándika még akaratos is volt. Haragudott rá, mert mellette nem lehetett rendes, lányos dolgokat játszani. Akkor maradt csak nyugton, ha kapott két autót, és azokat tologathatta fél délutánon keresztül. De ahová átjárt játszani, ott legfőképp lányos dolgok akadtak. Mindezeket megélve azt is tudomásul kellett volna vennie a kisfiúnak, hogy nem közéjük való. Kicsi még. Játszani se tud rendesen. Mégis mindig ráerőltették, hogy vigye. Ha meg jön egy újabb… Minka egészen kiborult a gondolattól.
Egész másnap kedvetlenül tett-vett az udvaron, és legszívesebben világgá ment volna, ha lett volna elég bátorsága.
Még mindig melegen sütött az augusztusi nap, még mindig nyár volt, mintha sose akart volna véget érni. A tyúkok, kacsák kábán szédelegtek, és hamar elfogyott a víz az itatójukban. Minka az első udvarban a körtefa alatt üldögélt, mellette volt a kórházi babája, de nem törődött vele. Rajzolgatni próbált, de filctollai egymás után száradtak ki, mert a kupakot nem tette vissza rájuk az öccse. Épphogy befejezték az ebédet, amikor úgy döntött, nem marad odabenn, nem törődik a legyekkel, inkább a pokrócon ülve színezget. Látta, amint anyja kihozza a maradékot, és felét Csibész táljába önti, a másik felét pedig az új kutyáéba.
Nándika ott loholt anyja nyomában, de amikor az visszament mosogatni, a kutyát vette célba. Először csak leguggolt hozzá, és nézte, ahogy eszik. Aztán megpróbált kilopni egy csontot a táljából, de a kutya finoman felmordult. A kisfiú felkacagott. Jó játéknak tűnt. Óvatosan, figyelve, hogy a kutya hogyan csattogtatja össze éles fogait, megint a tál felé nyúlt. Az eb nem volt játékos kedvében. Épp evett, és az evés mindennél fontosabb volt számára. Nándika ugyanezt gondolta a játékról. A második morgás erőteljesebbre sikerült, de a fiúcska még mindig nem értette a jelzést. A harmadik próbálkozásnál azonban a kutya megkapta a kezét. Nem erősen, de azért belemart a kisfiú öklébe. Nándika elengedte a csontot és visítani kezdett. Olyan kétségbeesetten és panaszosan, hogy nem volt anya a világon, aki fel ne jajdult volna rá. Böske úgy rohant ki a házból, mint egy támadásra készülő elefánt. Látta, hogy a fia a porban ül, és keservesen sír.
– Megharapott! – kiáltotta a fiú és felemelte vérző kezét. Minka messziről figyelte a jelenetet. Pontosan tudta, hogy a kutya nem bántani akarta az öccsét, csak épp a megzavarták evés közben, arra reagált.
Böske tekintete elsötétült. Látszott rajta, hogy nincs magánál. Olyan haragot érzett, mint még soha. Az a szemét dög, akit befogadtak, akit etet, belemart a fiába. Micsoda egy szörnyeteg! Remegett minden porcikája, és a veríték végigcsorgott a hátán. Felkapta a keze ügyében heverő vasrudat, és lesújtott a támadóra. Egyetlen egyszer csapott csak, épp a kutya fejére, de az azonnal felfordult. Minka velőtrázóan sikoltott a fa alatt. Még soha nem látta anyját ilyennek. Soha nem tapasztalta, hogy az asszonyban ekkora őserő lakozik. Egy ütés, és nagytestű kutya már a földön hevert kimúlva. Nándika szeme kimeredt, és még jobban üvöltött.
– Jól van, gyere, bekötöm! Nem lesz baj!
A kisfiú anyjára meredt, akinek kezében még ott lógott a gyilkos szerszám, majd a kutyára pillantott. Miért nem mozdul már, hiszen az előbb még evett?
Böske felkapta a fiút, és vitte is be, hogy pálinkát öntsön a harapásra. Minka megrázkódott, amikor a fiú ordítása felhangzott. Felállt, a kutya felé pillantott, de nem volt mersze odamenni. Látott már halált nem egyszer. Haltak meg tyúkok, kacsák, disznók elégszer, de mindegyik azért, hogy megegyék. Az új kutyát azonban haragból ölte meg az anyja. Senki nem akarta megenni. Azért halt meg, mert Nándika nem hagyta békén.
Észrevétlenül remegni kezdett mindene, majd kigördült szeméből az első könnycsepp. Pár perccel előbb még ott élt, lélegzett, evett előtte egy élőlény, most meg mozdulatlanul feküdt a tálja mellett, ahol legyek röpködtek, nem törődve se élettel, se halállal.
Az a nyári délután a soha nem felejthető napok listájára került a kislány életében. Hogy hogyan tűnt el a szalma mellől az eb, soha nem merte megkérdezni. Napokig abban reménykedett, hogy talán orvoshoz vitték, hogy még hazahozzák, és akkor majd ő elmondja annak a buta gyereknek, hogy soha, se soha nem szabad zavarni egy kutyát evés közben.
Folytatjuk…
